A kollégium élet sokaknak egyáltalán nem újdonság. Nekem viszont (vén fejjel!) új, de nem rémisztő élmény. Persze, siránkozhatnék azon, hogy nincs magánéletem (van), vagy panaszkodhatnék, hogy mindig zaj van (nincs mindig), és még felróhatnám azt is, hogy minden csupa mocsok (nem minden).

Számomra ez egy különleges közösségi élmény: időutazás az osztálykirándulások korába, világkörüli út, kulturális megmerítkezés - nem csak Koreában. Rengeteg új embert ismertem meg, és többségüket megkedveltem. Azt hiszem, én már csak ilyen maradok: szívembe zárok mindenkit, és egész életemben velem utaznak majd, ugyanúgy ahogy velem utazott ide minden jó ismerősöm, barátom, régi osztálytársam és volt kollégám.

A koli-élet minden nap újabb élményt adott eddig. Ott van például a kambodzsai lány, akiről kiderült, hogy fél egyedül a zuhanyzóban. Itt van a negyven éves bangladesi pasi, aki hazájában az anti-korrupciós kormányzati bizottság elnöke, és ma este kézzel ette a vacsoráját (ami távolról leginkább currys rizsre emlékeztetett). Velünk van egy koreai tengerész tiszt is (az egyik legjobb képű srác), aki kijelentette, hogy ő még idén megnősül, és amikor kérdeztük, hogy mégis ezt hogy képzeli, elmondta a szempontjait - ami között nem szerepelt a "szeretet" vagy a "szerelem" szó... És még sorolhatnám.

A legnagyobb élményt mégis az jelenti, hogy kialakult egy közösség, a maga kis klikkjeivel, önazonosságával, dinamikájával. Pletykákkal, szerelmekkel, vágyódással és taszítással. Egymásra vagyunk utalva sok szempontból, és szép lassan kezd kialakulni a "csapat", egyre erősebb az összetartás.