Vannak kapcsolatok, amik úgy végződnek, hogy az egyik elmegy. És vannak, amelyeknek akkor sincs vége. Vannak, akik megváltoznak egy kapcsolatban a másikhoz alkalmazkodva. És vannak, akiket örökre megváltoztat egy kapcsolat. Vannak kapcsolatok, amikben két szív együtt lángol, mígnem kialszik. És vannak kapcsolatok, amik örökre ott lobognak a szívünkben, mégha rég távol vagyunk is egymástól. Korea mindig velem marad...

Érdekesen alakult ennek a blognak az élete. 2008 decemberében született meg, amikor még csak terveztem, hogy kiutazom, és azon töprengtem, hogyan osztom majd meg az élményeimet barátaimmal, ismerőseimmel. 2009 január-márciusban még viszonylag rendszeresen, kétnaponta írtam bejegyzést - az első benyomások, intenzív élmények, az első tapasztalatok mély nyomokat hagytak bennem, úgyhogy a közlés kényszere is erős volt.

Áprilistól jöttek az első vizsgák, a tavaszi szünet (amit végigdolgoztam), kialakult a napi és heti rutin, nagyobb magabiztossággal mozogtam Koreában. Március vége felé már úgy érezhettem, hogy megismertem a társadalmat, tulajdonképpen az országot és a koreai embereket is... Aztán a tavaszi hónapokban kellett rádöbbennem, hogy mennyire felületes is a tudásom, és hogy mennyire (még mindig) nem látom át mélyebben, milyenek is az itteniek, és milyen távoli a megismerés.

Az év közepére már sok-sok beszélgetésen túl voltam, nagyon meghatott, amikor egy-egy koreai ki- és megnyílt előttem. Nők és férfiak sorsát ismerhettem meg, és valahogy nem tartottam etikusnak megosztani azok történetét "mindenkivel", akik a bizalmukba fogadtak. Pedig, ezek a történetek láttatták meg velem a lényeget. Remélem, egyszer úgy alakul majd az élet(em), hogy megírhatom ezeket is - valószínűleg irodalmi(bb) műfajban mint a blog.

Hónapok óta adós vagyok azzal, hogy lezárjam az év végére már kihalt blogot. (Lehet látni: december 15-i dátuma van a bejegyzésnek, mert akkor láttam neki, de csak április 14-től publikus, mert akkor fejeztem be) Mondhatnám, hogy nem volt rá időm, hogy megtegyem, de nem lennék őszinte magamhoz és Hozzád sem. Nem akartam lezárni a blogot, mert az kicsit olyan lett volna mint eltemetni Koreát, mintha végső búcsút kellene mondani. 2010. április Budapesten, találkozások rég nem látott emberekkel, napsütés és megújuló remény: ezek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kell a blogomat "szélnek ereszteni". Az elmúlt egy hétben is volt napi átlag 7 látogatóm és 45 (!) oldalletöltésem, úgyhogy azt érzem, nem volt hiába.

Ami engem illet: amikor 2009 decemberében hazajöttem, tényleg olyan állapotban voltam mint egy nagy szerelmet követő szakítás után. Űr tátongott bennem, idegenként jártam-keltem hosszú hetekig. Íztelen volt az étel, hiányzott a kimchi, a soju, a teak-wond-do dojo (és a mester), a szivárványszínű diákközösség, az éjszakai beszélgetések a szobatársammal, az erdő az ablakom alól, a noraebang, a tetőről látható hegygerinc, és legfőképp a sok jóbarát... Mostanra a legtöbb hiány okozta fájdalom emlékké szelídült, és akkor tör fel leggyakrabban, amikor a képernyővédőnek beállított koreai fotóalbum egyik-másik kedvenc, emlékezetes képe hirtelen feltűnik.

Szeretek itthon lenni, de akár holnap utaznék, ha a KDI Schoolból jönne egy e-mail, hogy még egy szemesztert "ajándékba" ott tölthetek. Mert Korea olyan mint egy nagy szerelem, ami mindig a szívemben marad, a részemmé vált.

Remélem, Te is megszeretted általam egy kicsit, kedves olvasóm :)