Vannak kapcsolatok, amik úgy végződnek, hogy az egyik elmegy. És vannak, amelyeknek akkor sincs vége. Vannak, akik megváltoznak egy kapcsolatban a másikhoz alkalmazkodva. És vannak, akiket örökre megváltoztat egy kapcsolat. Vannak kapcsolatok, amikben két szív együtt lángol, mígnem kialszik. És vannak kapcsolatok, amik örökre ott lobognak a szívünkben, mégha rég távol vagyunk is egymástól. Korea mindig velem marad...

Érdekesen alakult ennek a blognak az élete. 2008 decemberében született meg, amikor még csak terveztem, hogy kiutazom, és azon töprengtem, hogyan osztom majd meg az élményeimet barátaimmal, ismerőseimmel. 2009 január-márciusban még viszonylag rendszeresen, kétnaponta írtam bejegyzést - az első benyomások, intenzív élmények, az első tapasztalatok mély nyomokat hagytak bennem, úgyhogy a közlés kényszere is erős volt.

Áprilistól jöttek az első vizsgák, a tavaszi szünet (amit végigdolgoztam), kialakult a napi és heti rutin, nagyobb magabiztossággal mozogtam Koreában. Március vége felé már úgy érezhettem, hogy megismertem a társadalmat, tulajdonképpen az országot és a koreai embereket is... Aztán a tavaszi hónapokban kellett rádöbbennem, hogy mennyire felületes is a tudásom, és hogy mennyire (még mindig) nem látom át mélyebben, milyenek is az itteniek, és milyen távoli a megismerés.

Az év közepére már sok-sok beszélgetésen túl voltam, nagyon meghatott, amikor egy-egy koreai ki- és megnyílt előttem. Nők és férfiak sorsát ismerhettem meg, és valahogy nem tartottam etikusnak megosztani azok történetét "mindenkivel", akik a bizalmukba fogadtak. Pedig, ezek a történetek láttatták meg velem a lényeget. Remélem, egyszer úgy alakul majd az élet(em), hogy megírhatom ezeket is - valószínűleg irodalmi(bb) műfajban mint a blog.

Hónapok óta adós vagyok azzal, hogy lezárjam az év végére már kihalt blogot. (Lehet látni: december 15-i dátuma van a bejegyzésnek, mert akkor láttam neki, de csak április 14-től publikus, mert akkor fejeztem be) Mondhatnám, hogy nem volt rá időm, hogy megtegyem, de nem lennék őszinte magamhoz és Hozzád sem. Nem akartam lezárni a blogot, mert az kicsit olyan lett volna mint eltemetni Koreát, mintha végső búcsút kellene mondani. 2010. április Budapesten, találkozások rég nem látott emberekkel, napsütés és megújuló remény: ezek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kell a blogomat "szélnek ereszteni". Az elmúlt egy hétben is volt napi átlag 7 látogatóm és 45 (!) oldalletöltésem, úgyhogy azt érzem, nem volt hiába.

Ami engem illet: amikor 2009 decemberében hazajöttem, tényleg olyan állapotban voltam mint egy nagy szerelmet követő szakítás után. Űr tátongott bennem, idegenként jártam-keltem hosszú hetekig. Íztelen volt az étel, hiányzott a kimchi, a soju, a teak-wond-do dojo (és a mester), a szivárványszínű diákközösség, az éjszakai beszélgetések a szobatársammal, az erdő az ablakom alól, a noraebang, a tetőről látható hegygerinc, és legfőképp a sok jóbarát... Mostanra a legtöbb hiány okozta fájdalom emlékké szelídült, és akkor tör fel leggyakrabban, amikor a képernyővédőnek beállított koreai fotóalbum egyik-másik kedvenc, emlékezetes képe hirtelen feltűnik.

Szeretek itthon lenni, de akár holnap utaznék, ha a KDI Schoolból jönne egy e-mail, hogy még egy szemesztert "ajándékba" ott tölthetek. Mert Korea olyan mint egy nagy szerelem, ami mindig a szívemben marad, a részemmé vált.

Remélem, Te is megszeretted általam egy kicsit, kedves olvasóm :)

Szerző: OpenMinded  2009.12.15. 18:30 4 komment

Címkék: én

As we know the Korean people are very competitive, the society is based on the realitivization of results. True, this is in great part the reason why Korea became a leading industrial country, this is how it could fight poverty. But there are obvious side-effects, too...

I have already told you about the diligence of Korean workers, described the 10-12 hour working days, and so forth. Even though I see the mechanisms that make them work so much I also feel a kind of 'pity' for them. Much work and no fun makes Jake a dull boy. Isn't that true?

But, you know, I think that adults are adults, they know what the trade-off is about. Poor kids, on the other hand, do not have much choice. It already starts in kindergarten, I guess. Most games are competitions. Winners get rewarded, losers feel ashamed. Korean kids are socialized to compete with their fellows. When they start school parents already try to enroll them to the 'best' school. What do they mean by 'best'? No doubt: the school that has the highest reputation, the school that achieved the best results compared to other schools...

Childhood is not about fun or play. It is the time to prepare for competition. Lot of stress is imposed on the little girls and boys. They have to prove to their parents that they will be able to 'beat' the others. Relative performance is all that counts here...

Later, when the boy will give the first kiss to the girl, he wouldn't ask "Do you love my kiss?" Instead, he would ask "Do you love my kiss more than any other kiss before?"

Anyway, today I learned that even non-performance is considered a good performance when made relative. How? Listen to this story...

When a kid goes to primary school there is no exam, so it is not allowed to decide on whom to admit based on (relative or any other) performance. So, they draw a lot on whom to admit to the school. For this lottery, they invite one parent of each child to draw a ball from a pot. Picture this: parents line up in front of the pot. Everybody is excited... Yes, it is a matter of luck, but the chances are like 1:6 or less.

As a father (or mother) you are standing in the line and you know it will depend on you if your child gets into the good school or not. And even you try to convince yourself that it is not an exam, you are getting more and more nervous. Then, it is your turn. You feel for the ball, grab it... but decide to fall it back... and grab another. Then you pull it out...

Yes!!! It is a red ball, so she is admitted! Other parents look at you, and you feel they envy you. You go home, and your wife hugs you as if you saved a life... And by the end of the day, even if you did not accomplish anything, you did not use your talent, you became a hero.

This is how it happened to my professor. This is how non-performance is still admired... Sad story or funny? I could not decide, yet.

Szerző: OpenMinded  2009.11.25. 13:04 Szólj hozzá!

A koreai ittlétem lassan a végéhez közeledik, több mint kilenc hónapja élek Szöulban. Éppen két hónap múlva hazamegyek, és már most azt gondolom, hogy - annak ellenére, hogy NAGYON várom, hogy lássalak benneteket - szomorú szívvel megyek vissza. Azzal az elhatározással, hogy visszajövök még...

Persze a kilenc hónap nem annyira hosszú, hogy ne lehetne viszonylag egyszerűen visszazökkenni a "magyar rögvalóságba". Mégis, azon túl, hogy a koreai életmód más mint a hazai (és ennek elég sok árnyoldala van), az én mindennapjaim változnak majd meg.

Szeptember közepén elkezdődött az őszi, utolsó szemeszter a KDI Schoolban. Öt tárgyat vettem fel - ennyi még soha nem volt itt - a Közpolitikai startégiai megközelítése és a Haladó multipartit tárgyalástechnika szeminárium az MPP program része, míg az Emberi erőforrás menedzsment és a CSR & Üzleti etika az MBA program alatt fut. Ezen kívül ott van a Diplomamunka szeminárium, ami az angol nyelvi kreditemhez kell, és nem mellékesen rákényszerít, hogy még idén november közepéig megírjam a diplomamunkám első teljes vázlatát.

A taekwondo óráim is felpörögtek, két héten belül, ha semmi nem jön közbe, leteszem a fekete öves első dan vizsgát. Szóval itt is teljesítési kényszer alatt vagyok - persze önszántamból! Ja, és emelett elkezdtem angol órákat adni a taekwondo mesteremnek, nem fizetségért, hanem hogy segítsek neki.

Volt egy szuper jó hetem - 10 napom - mivel itt járt Snora, éppen a szülinapom idején, jókat mászkáltunk, kirándultunk, noraebangoztunk... Nagyon jó volt! A suliban is felköszöntött egy csomó ember (ez az előnye, hogy nem az év első felében volt a szülinapom, amikor még kevesebb barátom volt), kaptam mindenféle ajándékot... perselyt vicces legoemberkével, könyvet, fényképtartót, tortát, csokit, sálat, fülbevalót. Ja, és a lányoktól egy szupi videót :)

Amúgy, október első hetében ide is megérkezett az ősz, s szép mint mindig énnekem, ma már rendesen esett az eső, és a hőmérsékelt is esett, úgyhogy előkerültek a pulcsik és a kabátok a szekrény mélyéből.

Azt nem ígérem, hogy nemsokára írok, de igyekszem nem csendben lenni. Legalábbis nem ilyen hosszan. :D

 

Szerző: OpenMinded  2009.10.13. 16:11 4 komment

A koreai férfiak nőies viselkedéséről már írtam, bár a metroszexuális módi igazából csak a 30 - sőt, a 25 - alatti korosztályt jellemzi. Most mégis azt kell mondjam, ez a dolog valamivel több mint a metroszexualitás: a koreai fiúk, férfiak nőiesen viselkednek bizonyos helyzetekben...

Hétvégén Krisztával vendégül látott minket egy koreai család, és elvittek minket a Szöultól észak-keletre fekvő hegyek közé. Meglátogattuk a Koreai Nemzeti Arborétumot, aztán a hegyek között megbújó "bungallóba" mentünk. Este sütögettünk egy kis husit, amihez makkolit ittunk. A makkoli is nemzeti itóka errefelé, a szodzsuhoz hasonlóan szintén rizsből készül, csak még annál is gyengébb. Az íze - még a jobbik fajta is - az éppenhogy élvezhető kategóriában van, de az értéke nagyban megnő, ha jegesre van hűtve, és szinte jégkása. Vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, látszott, hogy igyekeznek kedvünkre tenni, szóval semmire sem panaszkodhattunk.

Csupán egy dolog zavart... Annak ellenére, hogy otthon van két kiskutyájuk, a család minden tagja ugyanúgy reagált, amikor bármilyen 30 centinél kisebb hatlábú állattal találkozott, akár repült, akár mászott, akár a tenyeremben csücsült: felsikoltott. Apuka mélyebb hangon, de kicsit sem férfiasan, de sikoltott egyet, amikor közelebbről meglátta a sáskát. Legbátrabbnak a kisfiú bizonyult, aki kezébe vette a szitakötőt. Anyuka a szitakötőtől szinte hisztériát kapott :-) Pedig szerintem gyönyörű állat, az alábbi fényképet péntek délután készítettem.

Szombaton a Sangjung tóhoz mentünk, ami sokkal kisebb mint a mellékelt képen, de a hegyek tényleg ilyen gyönyörűek voltak. A tavon vizibiciklit lehetett bérelni, és sajnos a pedálos verzió helyett az akkumulátoros verziót fogtuk ki, ami úgy vánszorgott mint egy csiga. És lemerült mielőtt partot értünk volna, úgyhogy értünk jöhetett a "mentőcsónak", és kievezett velünk az öt méterre fekvő partra. Vicces volt!

Egy óra körül óriási zuhé szakadt ránk, ami rövid idő alatt jégesőbe fordult. Ekkor is elhagyta vendéglátónk ajkát néhány sikolyhoz hasonló, jajgató hang - mintha életében nem került volna ilyen záporba, amit azért kétlek. Bátorságát akkor nyerte vissza, amikor végre elállt az eső és kisütött a nap.

A több mint kétórás hazaautózás után (70 km volt az út, csakhát Szöul külső kerületein is át kellett jutnunk) azért nehezemre esett a búcsúzkodás. Egy darabig csak az "iskolapad" marad nekünk, a hegyeket jó darabig nem láthatom ilyen közelről. És a sáskákat sem :-)

Szerző: OpenMinded  2009.09.12. 13:47 1 komment

Miután visszarázódtam a szöuli kerékvágásba, még mindig a nyári szünetet élvezve, rájöttem, hogy nem bírok a koliban ücsörögni, a környéken lődörögni. El kell menekülni a városból - amíg lehet. Szombat este tízkor eldöntöttem, hogy utazom, és másnap reggel hatkor már csak fel kellett kapni a hátizsákot.

Az úticélom nem véletlenül lett Gyeongju. Kriszta már járt arra Petrával, és csak jókat mondtak. A város ma kifejezetten kicsinek számít Koreában, hiszen még háromszázezer lakosa sincs, pedig időszámításunk első ezer évében fontos szerepet játszott, az akkor uralkodó Silla királyság alatt a 7-9. században pedig ez volt a főváros. Becslések szerint egymillió lakosa is lehetett.

Manapság a turizmus élteti a várost, lépten-nyomon történelmi emlékekbe botolhatunk, tucatszám láthatunk király sírokat. A múzeumokban rengeteg látnivaló van - azt állítják... Én ugyanis úgy döntöttem, hogy a két napot amit ott töltök a természetjárásnak, hegymászásnak szentelem inkább. Nem bántam meg, mert ugyan a hivatalos látnivalók közül egy-kettő kimaradt, feltöltődtem energiával és ugyanakkor totálisan kimerültem.

Szöulból fél nyolckor indult a KTX, azaz a szupervonat, amelyik 300 km/óra sebességgel szeli át az országot. Egy óra, azaz 300 km múlva Daegu városban át kellett szállnom, de így is 3 óra alatt leértem a 370 km-re lévő városba. A direkt járattal majdnem öt óra lett volna a vonatút...

Az állomástól egy busszal félóra alatt odaértem a Bulguksa buddhista kolostorhoz. Vasárnap volt, szóval rengeteg ember vett körül, turistabuszokkal volt tele a parkoló. A Silla időszak templom-építészetének "koronájának" tekintett épületegyüttes és a kertje még így is lenyűgöző volt. A fenti képen látható ajtó, például olyannyira "jellegtelen" volt a sokminden között, hogy semmilyen tábla nem jelezte, miért áll a kert két része között, mit vagy kit védtek a ráfestett szellemek. Meditálni, persze, nem lett nagy kedvem, de a sok látnivaló a fényképezőgépemet is megdolgoztatta.

A Seokguram Grotto Bulguksa felett, a hegyekben bújik meg. A shuttle bus helyett úgy döntöttem, inkább a bő háromkilométeres ösvényt megmászva jutok oda. Bő háromnegyed óra kellett hozzá, a sziklás ösvényen félúton egy bővizű forrás is van, ahol nemcsak inni álltam meg, hanem hogy lehűtsem magam. Ha nem lett volna annyi szúnyog, valószínűleg hosszabban elidőzöm ott, de a dögök elűztek. A Seokguramhoz újabb belépőt kellett váltani, de sajnos a szobrot nem szabad fotózni, mivel szent helyen, egy kolostorban áll. Ez tulajdonképp egy nyolcadik században faragott szoborcsoport. Középen egy Sakymuni buddha-szobor, amit közel negyven őrző és istenség-szobor vesz körül.

A kolostorban - ahogy az máshol is szokás - lehet tetőcserepet "venni", amelyre üzenetet szokás felfesteni, egyúttal ez adomány a szerzetesek közösségének.

Ha elhagyjuk a kolostor területét, egy viszonylag rövid, de annál meredekebb úton még feljebb lehet kirándulni. Közel egyórás út után felértem a Tohamsan csúcsra, ami, úgy néz ki, hogy a környék legmagasabb pontja a maga 745 méterével. Itt elegyedtem szóba Jane-nel, a Gyeongju English Academy angoltanárnőjével. Ő is egyedül kirándult, én is, és mire visszaértünk a Bulguksa parkolójába már jól összebarátkoztunk. Körbevitt a városban, a délután hátralevő részét együtt töltöttük, samgepsalt vacsiztunk, aztán még egy sört is megittunk. Segített szállás találni: a buszállomás közelében egymás hegyén-hátán található motelek közül megtaláltuk a legkevésbé love motelnek kinézőt. Persze, amikor este végre lezuhanyoztam és bezuhantam az ágyba, a vizespohár mellé készített ingyen kondom meggyőzőtt róla, hogy bizony ez is az... Micsoda "szégyen" - életemben először töltöttem egy éjszakát love motelben, de egyedül... :-)

Másnap kipihenten ébredtem, de sajgó lábaim nem tudtak eltéríteni eredeti tervemtől, hogy megmásszam a Namsan hegyet. A 468 méteres Geumosan megmászása önmagában nem lett volna elég motiváció, de a hegy nem más mint egy óriási szabadtéri múzeum. A hegy lábánál három királysír áll, az ott kiállított tábla szerint a négyszer nyolc kilométeres területű hegyen (amely a Bulguksa, a Seokguram mellett szintén UNESCO világörökség helyszín) 122 templom, 57 kő Buddha szobor illetve faragás, 64 kőpagoda és 19 kőlámpás (jelentsen utóbbi akármit is) található. Ebből nekem az ötórás túra alatt két templomot, tíz Buddhát és három kőpagodát sikerült felfedeznem, de azért ez is elég volt :-)

A kirándulásom nagyjából a hegy megmászása után hétfőn véget is ért, mert a lábaimat alig tudtam vonszolni. Visszabuszoztam a városba, még nézelődtem kicsit, de végül visszaútra az este hétre foglalt jegyemet egy korábbira váltottam, és így este tíz előtt visszaértem a koliba. A képeket tegnap feltettem a Facebookra, ahol bárki megnézheti őket.

Kedden, persze, megint elmentem teakwondo edzésre, de csak abban a reményben, hogy hamarabb elmúlik az izomlázam. Na és még azért, mert hoztam a gyerekeknek egy doboz  híres Hwangnam-pang-ot, azaz a hely specialitását, babpürével töltött kelt tészta édességet. Amikor meglátták a dobozát, mindenki tudta, merre jártam, és percek alatt elfogyott...

Szerző: OpenMinded  2009.09.09. 06:31 Szólj hozzá!

Három hét. Ennyit töltöttem a lányokkal, nagyon hamar elrepült...

Ma délben, egész pontosan egykor búcsúztam el tőlük, integettem a biztonsági ellenőrzési pontnál, aztán felültem a metróra és visszavonatoztam a koliba. Az Airport Express 40 perc alatt vitt a Gimpora, onnan még kellett mennem 25 metrómegállót az ötös vonalon, aztán még ötöt a hatos vonalon. Közben eszembe jutott D. megjegyzése: nahát, itt most nyitották meg a "kilences metrót" otthon meg nemzeti ünnep lesz, ha a négyes végre beindul...

Olvasóim igényeit is kiszolgáltam ma délután: feltöltöttem a pekingi és a jejui képeket a Facebookra. Az alábbi is ott van a Jejun készültek között, a lótuszlevélen összegyűlt esőcsepp:

Őszintén, azért nem volt virágos jókedvem... megint "egyedül" leszek - már amennyire egyedül lehet az ember egy százfős kollégiumban - család nélkül, szalmán. Fura dolog, hiszen most ez a normál állapotom. Hogy a rosszkedvem ne uralkodhasson el nagyon rajtam, tudtam, hogy el kell mennem sportolni, el kell mennem a taekwando edzésre. És jó ötlet volt! A belem majd' kilógott, de megint ott volt az edzőtermi csapat, és mint egy család, örömmel fogadtak újra, és nekem is jobb kedvem lett. Főleg, mivel edzés után beültünk egy korsó sörre (és pár kupica szodzsura) hogy megünnepeljük a legidősebb tanítvány, Jun sikeres 5-danos vizsgáját.

I am back on track... (csak a tanulásra ne kelljen még egy kicsit gondolni)

Szerző: OpenMinded  2009.08.31. 18:31 4 komment

Öt nap alatt szinte mindent megnéztünk, ami tervbe volt véve, és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Augusztus derekán ez sokat számít!

Első nap a Tiltott Városba látogattunk el (képek a korábbi bejegyzésnél). Hat pénztárnál állt a többezer bejutásra váró látogató, de meglepően hamar - 20 perc alatt sorra kerültünk. A belépő 60 jüan, diákoknak 30, de volt is mit látni. Ehhez a helyhez kell majdnem egy teljes nap, és csak azért "majdnem", mert fizikailag képtelenség reggeltől estig (hatkor zárnak) folyamatosan kiállítást nézni, és a 30 fokos melegben sétálgatni a falak közé zárt városban. Az egész napos programba viszont csak kényelmes cipővel érdemes nekivágni.

A látogatók 90%-a kínai, ami vagy azt jelzi, hogy a szünetben a kínaiak előszeretettel aszalódnak a városban, vagy azt, hogy a turisták száma túl alacsony. A városban (a méretekhez képest) kevés a WC, viszont innivalót és fagylaltot sok helyen lehet venni. Ebédelési lehetőség korlátozott, a választék szűkös a két étteremben. Viszont érdekes élményt nyújtott, hogy mikor már kifele tartottunk, láthattuk a díszőrség gyakorlatozását. Az őrmester parancskiáltásait azóta is emlegetjük :-)

Második nap a Nyári Palotához mentünk. Ez volt az uralkodó menedéke a füllesztő nyári napokon: egy többhektáros parkban saját tórendszert éppíttetett. Az előző naphoz képest igazi felüdülés volt nekünk is, leginkább a hajókázást élveztük. A terület, egyébként kb kétszer akkora mint a tiltott város, itt viszont nem csak a köveket lehet koptatni. A legromantikusabb a képen látható Suzhou Utca volt, ahol keskeny járda vezetett a velencei hangulatot idéző vizes utca mentén sorakozó boltok mellett. Az utca végén a tó kiszélesedett, és egy lenyűgöző lótuszmező tárult a szemünk elé...

Buddha születésnapján csak lótusz-lámpást láthattam eddig, de most teljes pompájában is...

A napot vizibiciklizéssel zártuk a palota mesterséges taván.

Harmadik napunkon a Nagy Falat látogattuk meg. Többek javaslatát követve nem a turisták által leggyakrabban látogatott Badaling szakaszhoz, hanem a Mutianyu részhez utaztunk. Nagyon jó választásnak bizonyult! Először is, nem volt őrült sok turista, de nem volt kihalt sem. A lányok lelkesedése akkor csapott az egekbe, amikor ad 1. kiderült, hogy libegővel fel lehet menni a falhoz és ad 2. bobbal is le lehet csúszni! A bobozás nagyon klassz volt, csak azért bosszankodtunk kicsit, hogy a pálya mellett álló "őrök" folyton ránk szóltak, hogy lassítsunk :-)

Lustának így sem lehetett nevezni minket, mert a falon végigmenni is épp elég megerőltető volt, főleg du. 3 után, amikor kisütött a nap.

 

A negyedik napon, úgy terveztük, hogy lazább programunk lesz. Ezért választottuk az Olimpiai Falu meglátogatását egyetlen programunknak. Ha nem tűzött volna hétágra a nap, és nem lett volna 34C, akkor talán jó terv lett volna...

 Így viszont tényleg szép fotókat tudtunk készíteni a fent látható Madárfészek Stadionról, és az alábbi Vizeskockáról is.

 

Az uszodában sok időt töltöttünk, de sajnos nem azért mert lehetett úszni, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy volt légkondicionálás, egy nagyon szerény választékú és drága büfé... ezért itt feltöltődtünk némi energiával. Az uszoda belülről tényleg jól nézett ki, azt leszámítva, hogy a kiaggatott 180 zászló között nem volt magyar. :-(

Az ötödik napunkon meglátogattuk a szállásunk közvetlen szomszédságában álló Dob- és Harang Tornyokat. A Dob-toronyban (Drum Tower) félóránként meg lehet hallgatni a kínai dobosok pár perces bemutatóját. Nekem a koreai jobban tetszik, de ez is klassz volt.

Aztán elmentünk a Mennyek Templomába (Temple of Heaven). Sok szempontból emlékeztetett a Tiltott Városra, de ez kellemesebb, mert itt az épületek egy parkban állnak, és emiatt az egész levegősebb, emberibb.

A napot a pekingi ecserin zártuk, azaz kimentünk a Panjiayuan piacra. Itt mindent lehet kapni,  Mao mellszobortól kezdve a jáde karkötőn keresztül antik bútorokig... Erről külön regényt lehetne írni, azt hiszem.

Szerző: OpenMinded  2009.08.22. 05:46 1 komment

Kicsit sűrűek voltak a napjaink, és az utazás miatt kimaradt a Lantau szigetre tett kirándulásunkról szóló beszámoló. Ami késik, nem múlik... :-)

A szigetre ugyan autópályán keresztül, sőt metróval is át lehet jutni, mi mégis a kompot választottuk. Gyönyörű időnk volt, a hajóút alatt is készítettem ötven képet (aztán visszafele még egyszer ennyit, amikor már ment le a nap...) A Lonely Planet kiváló utikönyv, erről most is meggyőződtünk, ugyanis egy rakás pénzt megspóroltunk azzal, hogy a hajóállomáson közvetlenül a 2-es buszra szálltunk, amelyik 15 HK$-ért felvitt a buddha szobor tövébe. Ugyan kihagytuk a "csodás panorámát" nyújtó libegőt, de a párás ködben annyira ez nem zavart.

A Buddha szoborhoz kétszáz lépcső vezet fel, de azt hiszem ennek megmászása szorosan az élmény része... ahogy feletted magaslik Buddha és egyre közelebb érsz hozzá... Majd lesz egy csomó kép a Facebookon, most csak pár képet fűzök a beszámoló mellé.

A szobor tövében meghúzódó buddhista kolostor előterében eddig soha nem látott méretű füstölők állnak, még a szabadtérben is vágni lehetett a füstöt. Azt nagyon sajnálom, hogy itt annyi a turista, hogy valószínűleg soha nem tapasztalhatjuk itt azt az áhítatot, csendet, ami amúgy a buddhista kolostorokat jellemzi. Kétségkívül pazar a panoráma (főleg fentről, a szobor mellől), de a tömeg miatt ritka az olyan pillanat, amikor igazán élvezhető.

De ettől függetlenül, akár csak egy napra is jársz Hong Kongban mint átutazó turista, ide gyere el. Muszáj.

Szerző: OpenMinded  2009.08.19. 12:34 Szólj hozzá!

Hosszú szenvedés után 85 évesen elhunyt Kim Dae-Jung, azaz DJ, ahogy a koreaiak hívják, az első koreai politikus, aki Béke Nobel-díjat kapott az Észak- és Dél-Korea közötti kapcsolatok fejlesztését célzó "Napsugár politikája" nyomán

Hetek óta számítani lehetett rá, hogy Szöul ismét gyászba fog borulni. Májusban öngyilkos lett a 2003-2008 között hivatalban lévő elnök, akinek családját korrupciós botrányok rázták meg, és őt is elérték. A most elhunyt elnök halála talán még jobban megrázta a koreaiakat, hiszen DJ 1998 és 2003 közötti elnöksége valóban történelmi volt. Az ötvenes évek elején zajló koreai háborút követően katonai támogatottságú elnökök vezették Dél-Koreát, és DJ volt az első ellenzéki elnök több évtized után. A demokrácia harcosa volt, politikai karrierje alatt hatszor ült börtönben és ki tudja hány alkalommal kíséreltek meg politikai merényletet elllene.

Mély főhajtással osztozzunk Korea gyászában. 

Szerző: OpenMinded  2009.08.18. 12:30 Szólj hozzá!

Csak röviden: Most fedeztük fel, hogy a fényképeinket nem tudjuk feltölteni a Facebookra, mert kb egy hónapja a "tiltott" weboldalak közé került a többi népszerű közösségi oldallal együtt. Az indokokról nem szereztünk hivatalos információt, de tippelni lehet.

Ízelítőül csak egy képet szerettem volna feltölteni a Tiltott Városban tett kirándulásunkról, de úgy néz ki, ez sem működik. A képeket akkor majd később, egy hét múlva....

Második nekifutásra azért sikerült...

És hogy ne csak tetők legyenek, egy kis ízelítő a látogatók mennyiségéből...

 

De ha Pekingben jársz, ki ne hagyd a Tiltott Várost, a 60 jüanos belépő nagyon megéri!

Szerző: OpenMinded  2009.08.17. 14:33 4 komment

Az első két napunk alatt a városból főleg a felhőkarcolókat láttuk. Meg a kis utcákat pici boltokkal és mindenféle értékes, gagyi, illatos és büdös dolgokkal tele.

A kajálás különösen nagy kihívás, na nem éppen nekem, hanem a lányaimnak. Az egyik nem szereti a húsos illetve a fűszeres kajákat, a másik épp ezeket szereti - kivéve ha kínai ízesítéssel készültek. Hogy minek jöttünk mi épp Kínába?! Ehetőnek tartott kaját találni még nem lehetetlen, de olyan kaját, aminek a fele nem marad a tányéron: na, ilyent eddig nem találtunk nekik.

Kalandjaink a világ leghosszabb szabadtéri mozgólépcsőjénél kezdődtek. A közel egy kilométeres utazás fél órát vett igénybe, és nagyon kifáradtunk tőle. Utána megnéztük Hong Kong egyik legrégibb templomát, a Man Mo-t, amely a Kwan Yu isteneinek áldoz. A templomban vágni lehetett a füstöt, annyi füstölő égett egyszerre - kár, hogy nem szabad fényképezni, mert az isten-szobrok nagyon klasszul néznek ki! Ezután ellátogattunk a Bank of China Tower 43. emeletére, ahonnan nem csak a panoráma volt lenyűgöző, hanem a hatás, amit a pózolási képességeinkre gyakorolt! :-)

A nap fénypontja talán az volt, amikor a Hong Kong szigeten álló Viktória hegycsúcson elköltött Burger King ebéd (gáááz, tudom) után felszállt a felhő a város felett és kitárult előttünk a panoráma. A délutánt ott töltöttük, hogy megvárjuk az esti kivilágítást - nagyon megérte. A hegyről kicsit nehezen lehetett lejutni, ötszáz méteres sor állt a "Peak Tram" előtt, de lejutottunk. A kijáratnál ott várt a 15C jelű busz, ami nyitott tetejű "doubledecker", és a csajok nagyon élvezték, hogy ezzel jöttünk le a kikötőbe.

Holnap (ha nem zuhog), megyünk Lantau szigetre és megnézzük a világ legnagyobb bronz buddha-szobrát. Folyt köv :-)

Szerző: OpenMinded  2009.08.13. 18:01 Szólj hozzá!

Nem akarnék olyan sablonos dolgokat írni, hogy meleg van (30 fok) párás a levegő (90%), vagy hogy magasak a felhőkarcolók... Még akkor sem, ha tényleg ezek a legerősebb élmények az első itteni napunk után

A felhőkarcolók között nem is gondolnám, hogy tizenkét éve itt is kommunizmus van, ha a szállodaablakblakból kinézve a szomszédos huszonsokemeletes ház látványa nem sugallná az elhanyagoltságot. Ez is Hong Kong, az egy szál alsógatyában boltja előtt ácsorgó bolttulajdonos városa. A hiper-szuper belvárosi résztől párszáz méterre ott van a szegény kína, ott bújik meg a ginseng-árusok boltja, a kalandvágyó turisták kincsesbányája.

Az ázsia-fíling persze a belvárosban is ott lebeg: a felhőkarcolók tövében az állványok bambuszból készülnek, az utcai snack igazi kínai kaja... Eközben az utcát belengő tipikus kelet-ázsiai szagok nekem - Szöul után - már igazán fel se tűnnek.

Nekem nagyon kedvesnek és segítőkésznek tűnnek az itteniek, ehhez a benyomáshoz legalább ötven százalékig az is hozzájárult, hogy a város gyakorlatilag kétnyelvű: a feliratok, a bolti áruk címkéje, a buszmegállóban a menetrend... Még a hatvan körüli nénit is nyugodtan megkérdezhettem, hogy fel tudja-e váltani a tízdollárosomat, mert nem elég hogy megértette, sajnálkozott, hogy nincs elég aprója, de utána kitartóan addig kérdezgette a körülötte utazó helyieket, amíg nem talált valakit, hogy kisegítsen minket.

Még mindig lenne miről írnom, de inkább feltöltöm a mai képeket a Facebookra, és inkább kipihenem magam. Holnap, az időjárás függvényében, újabb élmények várnak!

Szerző: OpenMinded  2009.08.11. 17:30 4 komment

Ugyan sok ismerősöm fordult már az akupunktúrához, nekem eddig nem volt rá sem indíttatásom, sem alkalmam, hogy kipróbáljam. Így életem első (kínai típusú) akupunktúra kezeléseit Szöulban kaptam.

A taekwando nagyon jó sport, és rettentően élvezem. Tíz nappal ezelőtt az edzés után éreztem, hogy a derekam fáj, de nem akartam kihagyni a másnapi edzést, és lementem. Hát, nem kellett volna! Már a rúgások közben is éreztem a derekamat, és nem tudtam végig edzeni. Utána viszont nagyon fájt a derekam, a hátam. Néhány napig kezelgettem magam, sport-kenőccsel, diclofenacos tapasszal, de nem akart jobb lenni. Azóta sem voltam edzésen...

Azonban már az edzőm, Shin mester is javasolta, hogy menjek akupunktúrára. A koliban lakó egyik koreai srác elmagyarázta, hogy a sulitól nem messze van egy rendelő, ahova el tudok menni. Öt nappal ezelőtt elmentem életem első kezelésére. A meta-nyelvi kommunikáció fontossága itt is kiderült, mert az angolul csak három kifejezést ismerő orvossal meg tudtam értetni magam. ("Better? How many percent?" és "Finish")

A kezelésre három egymás követő napon mentem el, és a következőkből állt: Ujjaim (ujjbegy környéki) egymást követő megszúrása, lábujjak egymást követő megszúrása, derekam fájós részének sok apró szúrással pöttyözése, vákuum poharak derékra helyezése, derékba és a fájós oldali lábszárba tűk állítása (és így fekvés 10 percig). Nem volt minden féle mindhárom alkalommal, csak az első kettő. Aki ért az akupunktúrához, talán felismeri a kezeléseket és meg tudja mondani, hogy mi a hivatalos elnevezése ezeknek, én nem tudom.

A kérdés, gondolom az, hogy használt-e. Jelentem: első alkalom után egy-két óráig jobb volt, utána rosszabb mint előtte. A második alkalom után tartósabb volt a javulás, és a harmadik alkalom után azt kell mondjam, hogy nagyon sokat segített. A kezelés nagyon olcsó volt, az első alkalom 2300 forintomba, a következők alkalmanként ezer forintba kerültek. Ami érdekes még, hogy ahogy haladt előre a kezelés egyre jobban kifárasztott. A harmadik után kifejezetten gyengének éreztem magam, alig vártam, hogy visszaérjek a szobába és lefeküdhessek. De utána sokkal jobb lett!

 

Szerző: OpenMinded  2009.08.09. 15:24 1 komment

Részben, hogy ellensúlyozzam a tegnapi bejegyzést...

Most olvastam a The Korea Heraldban, hogy a bíróság 2.450 USD-re büntetett egy férfit, mert állítólag hipnotizált egy nőt az első randijukon, és... MEGCSÓKOLTA!

Namármost, itt egy ún. Blind Date esete forog fenn, ami Koreában elég gyakori. Nincs idejük a férfiaknak és a nőknek sem arra, hogy szórakozóhelyeken "vadásszanak", ráadásul, ahogy a koreaiakat ismerjük, megszólítani sem nagyon illik egy idegent, nemhogy egy max. néhány órás találkozás után randira hívni... A lényeg, hogy a társkeresők jól keresnek. Persze a megfelelő párt így sem olyan egyszerű megtalálni.

A fenti esetben az történt, hogy a (hipnózissal is foglalkozó) pszichológus Mr Lee állítólag az első találka végén díványára invitálta a hölgyet. A hölgy meg bedőlt a díványba. Hipnózisnak indult, de a nő "józan" maradt. A pasi azt állítja, hogy csak finoman arcon puszilta, de a nő szerint SZÁJON CSÓKOLTA!!! Úristen, micsoda erkölcstelenség! Most nem azért, de Magyarországon ebből csak akkor lenne ügy, ha megerőszakolja hipnózis alatt ÉS még teherbe is ejti a nőt. De egy csók miatt nem lehetne perre menni...

Vagy én vagyok túl laza erkölcsű? :-)

Szerző: OpenMinded  2009.08.05. 16:41 3 komment

Igazán megszokhattam volna már az életben, hogy minden egyszerre szokott történni. Nem kérdezi senki, hogy felkészültél-e rá, hogy tudod-e majd kezelni... Csak úgy megtörténik veled. Tetszik vagy sem.

Hát, nekem most kicsit ilyen érzésem van. Nem mintha nem tudnám kezelni, csak úgy érzem szétszakadok. Hol is kezdjem? (Na, ebből is látszik...)

Vizsgaidőszakom van. Be kell adni két "term paper"-t. Az egyik vizsga lett volna, de tegnapelőtt kitalálta a prof hogy feladja a melót és kapunk rá egy hetet. Határidő: aug 11. A másik kicsit viccesebb, ugyanis a prof azt várja el, hogy egy nyolcvan slide-ból álló PPT prezit készítsünk az adott témában. És ezt nyomtassuk ki, adjuk be, ezt fogja értékelni. Ja, és aug 8-án ezt majd adjuk is elő mind a tizenöten reggel kilenc és déli tizenkettő között. Khmm. Van fejenként TÍZ PERC hogy előadjuk. Kicsit zavaros, hogy a beadandó előadás tizedét tudjuk elmondani, de hát ő osztályoz, ő a főnök.

Leadtam a munkát az EU-ba 31-én, de még mindig dolgozhatom rajta, mert valakinek most lett rá ideje, hogy elgondolkodjon rajta... Határidő: holnap, 5-én.

Nem tudok egy hete taekwando edzésre menni mert bekrepált a derekam. Tudok mozogni, de ha sokat ülök (és miért ne ülnék sokat ld. előbbiek) akkor fáj. Pedig nagyon kellene most a mozgás hogy a feszkót levezessem, meg az is hogy találkozzam a haverokkal egy sörre az edzés után, beszélgessünk...

Aug 10-én este repülök nyaralni a lányokkal (alig várom!!!) - mégis fáj a fejem amiatt hogy nem tudok eleget foglalkozni vele, mert nincs időm a programokkal foglalkozni. Az első szállásunk már megvan, de ezen kívül nem sok... (Na jó, a második szállásra is van már ötletem.)

Nem jött meg a pénzem az EU-ból. Március óta hitelezek nekik (repjegy, szállás és minden más költség) és már nagyon bosszant hogy nem utalnak. Elvileg egy-két nap, de már unom a várakozást.

Rohadt párás és meleg az idő. Három lépés az utcán, és dől rólam az izzadtság. Naponta háromszor zuhanyzás... még elkopok :-)

És ha mindez még nem lenne elég, tegnap elszakadt a kontaktlencsém a bal szememben - nem amikor kivettem volna, hanem csak megdörzsöltem a szemem. Az egyik fele bentmaradt, nem tudtam sehogy kiszedni. Emiatt éjjel felébredtem, mert úgy viszketett a szemem... Persze nem tudtam kivenni félig ébren. Ma reggelre "eltűnt", de aggódom, nehogy begyulladjon a szemem emiatt.

Írhatnék valami kellemesről is, nem igaz? Na jó, nézzük azt, hogy milyen szép fotókat készítettem tegnapelőtt a szomszéd erdészeti kutatóintézetben. Mit írhatnék még? Áááááá... ez MOST nem fog menni :-( (Bocs D. nem ez a bejegyzés a szülinapi ajándékod!)

Szerző: OpenMinded  2009.08.04. 15:29 2 komment

Április elején készítettem először fényképet a szomszéd Kyung-hee Egyetem kampuszáról. A gyönyörű szökőkút hátterében látható katedrálist közelebbről is lefényképeztem azóta többször is, de nagyon jó képet nem sikerült összehoznom, mert akkora nagy az épület (és olyan kevés tér van előtte) hogy a széleslátószögű gépemmel sem sikerült befognom.

A katedrális tornyait egyébként a koli tetejéről is lehet látni, nagyon megdöbbentem amikor először megtudtam, hogy ez nem egy különálló templom, hanem egy egyetemhez tartozik.

Tegnap vendégül láthattuk Namhanmant (welcome to Korea!) és átsétáltunk a szép időben, hogy "élőben" is láthassa ezt a csodát...

Az igazi csodálkozást számomra viszont a tegnapi nap akkor hozta el, amikor felfedeztük, hogy nyitva van az ajtó... és eldöntöttük, hogy végre belülről is megcsodáljuk a kívülről is lenyűgöző épületet.

Ami először a szemem elé tárult, az a teljes falfelületet beborító márvány... Az ajtók üvegezettek, az egyetemi címer van rájuk fújva. Hihetetlen gazdagságról árulkodik minden.

Aztán beljebb léptünk...

... ugyanis egy teljesen felszerelt óriási legalább ezer férőhelyes színházteremben találtuk magunkat. Azt hiszem, ennek az egyetemnek sosem okoz fejtörést, hogy hol szervezzék meg a diplomaosztó ünnepséget vagy hol lépjen fel a vendég-zenekar. Ha a kép jobboldalát nézitek, látható, hogy füstgép, reflektorok minden mennyiségben. Baloldalt fent látható, hogy van emelet és erkély, az utóbbin is saccra legalább háromszáz szék lehet.

Kívülről katedrális, belülről színházterem... tudom, van ilyen máshol is, na de ekkora?

Szerző: OpenMinded  2009.07.26. 15:18 1 komment

Otthon a hűvös őszi napokon szokott csak amiatt fájni a fejem, hogy a kiteregetett ruha nem szárad meg. Itt más nehézségek is adódnak...

Először is, a mosógép. Még januárban írtam róla, hogy a fürdőszoba (illetve a WC) használatához pilótavizsga kell. Akkor nem is említettem azt, hogy némi nehézséget okoz a mosógép használata, mivel a kezelőszerven minden koreaiul van feltüntetve, de még a fokok sincsenek kiírva.

Másrészt, itt a koliban legalábbis, csak azóta van gond a ruhák szárításával, hogy nyár van. Hiába mutat ugyan a hőmérő több mint 30 fokot ha a páratartalom magas, nem fúj a szél. Különösen nem fúj a szél és marhára párás a levegő a szárítóhelységnek használt folyosón. Két nap meg-nem-száradás után garantáltan büdösebb (penészszagú) lesz minden cucc. Az esőzések miatt pedig nagyon kiszámíthatatlan a tetőn/szabadtéren való teregetés. A megoldás: figyelni az időjárás előrejelzést, és olyan napra időzíteni a mosást amikor nem esik. De ilyenkor is résen kell lennünk: ma délutánra tegnap még csak 10%-os, ma délben is csak 20%-os esélyt adtak a csapadéknak, mégis majdnem elázott az összes ágyneműnk a tetőn, mert volt egy 20 perces kiadós zápor.

Tiszta mázli, hogy beépített barométerem van: mindig elnyom az álmosság eső előtt. Így éppen 5 perccel a zuhé előtt begyűjtöttem mindent...

Szerző: OpenMinded  2009.07.23. 10:11 1 komment

Hogyan legyünk koreaiak? A koreai lélekbúvár tanfolyamom első vizsgáján nemrég estem át, persze anélkül, hogy különösebben készültem volna rá, és anélkül hogy tudatában lettem volna, hogy vizsgázom...

Egy koreai barátommal egész estébe nyúló beszélgetést folytattam, volt mellé soju (ez, ugye elengedhetetlen kellék) és némi egészséges és csípős kísérő csipegetnivaló. Szinte mindenről beszéltünk, kezdve az ő életével, katonaélményeivel, folytatva egyetemi éveivel és mindennapjaival. A kölcsönösség jegyében én is meséltem az én életemről - nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült fél órásra rövidítenem fordulatokban gazdag életutamat - úgyhogy hamar elszállt az este.

Már indultunk visszafelé a koliba, amikor nagyon elgondolkodtam a feltoluló emlékeken, meg úgy az "élet nagy dolgain", és kissé elkomorultam. Sokáig csak csöndben ballagtam a barátom mellett, csak egy-két szót váltottam vele, de ő ezt nem bánta. Egyszerűen csak ennyit mondott: "Tudod, most pont olyan vagy mint egy koreai lány..." Nem tudom pontosan, miért mondta, de számomra ez akkor és ott elismerésnek hangzott. Akár bóknak. Azt hiszem, átmentem egy "vizsgán"...

Aznap éjjel és más alkalmakkor másokkal is többször beszéltem arról, hogy ők, koreaiak hogyan látnak minket, külföldieket, és ennek fényében magukat. Néhány dolgot összefoglalnék (néhány közhelynek hangzik, de talán nem minden):

  • A koreaiak visszafogottak, nem nagyon mutatják ki az érzelmeiket. Csendesebbek, halkabban beszélnek.
  • Az érzelmeket mindenki maga dolgozza fel - ahogy tudja - aki mással megosztja, azt gyengének nézik, mert nem tud megbírkózni vele egyedül.
  • Ha egy lány nevet, akkor eltakarja a száját.
  • Nem illik (hosszan) a másik szemébe nézni, ez agresszívnak tűnik.
  • A koreaiak között többet ér ha valaki jó hallgató mint ha jó előadó. A másokra való odafigyelés képessége fontosabbb.
  • A szépség mindenhol érték, de az ázsiai kultúrában különösen fontos. Aki nem szép, nem tud érvényesülni. Jó hír számunkra, hogy a nyugatiak között kevésbé tudják a szépet a kevésbé széptől megkülönböztetni, ahogy egyikük fogalmazott, nekik "minden európai úgy néz ki mint egy filmsztár".
  • A lányoknak (és a fiúknak is) az a céljuk, hogy "helyesek" legyenek. A "kemény csaj" inkább nyugati érték, itt a többségnek nem jön be.
  • A tanulásban még mindig a memorizálás a legfontosabb elem. A tanár megkérdőjelezése nagyon nem dívik, a vitakultúra alacsonyabb.
  • A munkában, tanulásban helytállni elsőrangú kötelesség, főleg a férfiaknak. A család irányába a férfi kötelessége az anyagi biztonság megteremtése, ha ez működik, senki nem emel szót amiatt ha a férje soha nincs otthon.
  • Az életét mindenki megtervezi. Még márciusban írtam Ünről, aki 20 éves tervet készített a karrierjéről. Hát, ő nincs itt egyedül ezzel, sőt, amikor nemrég ez szóba került, az egyik koreai lány kikeredett szemmel nézett rám: "Nálatok ez NEM szokás??? Az meg hogy lehet? Akkor hogyan csináljátok?"

Nem is tudom, folytassam-e még, mert annyi minden van amiről már írtam... De talán kérdezzetek Ti is, meg írjátok meg, hogy mi a véleményetek a fentiekről... Ha tudok, válaszolok.

Szerző: OpenMinded  2009.07.20. 16:17 3 komment

 

Ezen a héten minden nap elmentem a taekwando edzésre. Na, nem véletlenül, hanem mert úgy döntöttem, komolyan veszem amit elkezdtem áprilisban.

 

Az első edzésre egyértelműen csak a kíváncsiság vezetett. Igazából nem tudtam mi az a taekwando, vagy 태권도. A karatéról volt csak valami halvány fogalmam, de azt gondoltam, ha már itt vagyok, meg kell ismernem Korea nemzeti sportját is. Másrészt, amúgy is szerettem volna rendszeresen mozogni, és bár voltam néha futni a közeli erdőben és jártam a szabadtéri és az iskolai edzőteremben is, hiányzott a társaság.

Otthon aerobic órákra járok, ha van időm hetente kétszer. Itt is így vágtam bele - heti egy-két óra mozgás jól fog esni a sok ülőmunka, előadás és számítógép előtti görnyedés mellett.

Az edzőterem egy sarokra van tőlünk, a korosztály elég széles, nyolc-tízéves gyerekektől kezdve huszonéves feketeöves tanulókig járnak ide. Ehhez a társasághoz csapódott a KDI Taekwando Klub nyolc fős csapata, amelynek én vagyok (szokás szerint...) a legidősebb tagja. Mint később kiderült épp egyidős vagyok a Mesterrel.

Hát igen, a Mester (a Mágus ;))) ... Igaz, hogy megszerettem a taekwandot, de ez nagyon-nagy részben annak köszönhető, hogy tőle tanulunk. Ha van olyan fogalom, hogy "jó tanár", akkor azt róla kellene mintázni. Mitöbb, "jó ember": három gyereke van, szülei segítségével neveli őket (elvált), és nem munkának, hanem hivatásnak tartja a sportot. A pénz "opszojo", azaz nincs... mert nem is fontos. Állítása szerint a nemzetközi diákokkal nem nagyon szeretnek más oktatók foglalkozni, mert nyűg. A külföldiek kevésbé fegyelmezettek - össze-vissza járnak órákra, ha ott vannak nem figyelnek, a tandíjat késve fizetik, és így tovább. (Ezt sajnos nem tudom a mi esetünkben sem cáfolni).

Mint a képen látható, már van egyenruhám és hozzá sárga övem. Ami a földet jelképezi: már megvan a talaj, ahonnan kihajthat a növény... A következő öv színe ugyanis zöld lesz.

Hogy milyenek az edzések? Mindig nyújtással kezdünk, aztán erőnléti gyakorlatok jönnek (futás, ugrálás, stb), majd vagy rúgásokat gyakorlunk (párban vagy együtt) vagy a pumsét품새 (karatéban: kata). Most hogy egész héten ott voltam az edzésen, végre elmondhatom hogy már tudom az első három pumsét. De még nem árt gyakorolni, hogy tényleg élvezhető módon, szépen, pontosan tudjam előadni... A karatéhoz képest, egyébként, a legnagyobb különbség az, hogy itt a rúgásoknak nagyobb szerepe van. Úgy tartják, hogy a lábbal messzebbre lehet elérni mint a kézzel, egyúttal az is a háttérben meghúzódó érv, hogy a kéz túl nemes ahhoz, hogy a harcban használják. Ezt alátámasztani látszik az a megfigyelésem is, hogy itt szinte minden munkához kesztyűt húznak.

 

Az edzés után jól megérdemelt korsó sört egy húzással legurította Sin Mester. Nem is maradt el az eredménye, az italozás után egy noraebangban kötöttünk ki... ahol kiderült, hogy nem csak a sportban jó, kiváló énekhangja is van.

 

Szerző: OpenMinded  2009.07.18. 05:31 2 komment

A soju (ejtsd: szodzsu) Dél-Korea nemzeti itala, eredetileg rizs-alapú zömmel 20% alkoholtartalmú (eredetileg mongol) ital. Nemzeti ital jellege nemcsak abból adódik, hogy helyi sajátosság, hanem abból is, hogy közösségformáló ereje van...

Azt, hogy minden nagyobb koreai vacsora mellé ill után soju is jár, hamar megtanultuk itteni barátainktól. Az ital igazi jelentőségét azonban csak most kezdem megérteni. Ahhoz, hogy elmeséljem, mi a jelentősége, fel kell vázolnom a koreai életmód jellegzetességeit. Aki a sojuról akar részleteket olvasni, annak ajánlom a Wikipedia szócikkét.

Arról többször írtam már, hogy mennyire sokat dolgoznak a koreaiak: reggel korán kelnek, nyolc körül már dolgoznak, és bár elvileg nyolcórás a munkaidő, este hat előtt kizárt hogy végezzenek. Sőt, jellemzően este nyolcig, vagy akár tízig is bent maradnak - semmi esetre sem mennek haza hamarabb mint a főnökük. Rövidre fogva halálra dolgozzák magukat, a családot hétköznap gyakorlatilag alig látják. De emiatt sem a pasik sem az asszonyok nemigen panaszkodnak. Ilyen feszített életvitel mellett nagyon fontos szerepe van annak a néhány órának amit időről időre a barátaikkal töltenek el.

Itt kerül az asztalra a soju. A stresszes életet élő, rengeteget dolgozó koreaiak, akik ráadásul arra vannak szocializálva, hogy érzéseiket elrejtsék, gondjaikat magukban rendezzék, a barátokkal, kollégákkal eltöltött estéken a soju mellett engednek fel. Soju nélkül nem is menne. Soju nélkül nincs barátkozás, nincs nevetgélés, nincsenek viccek... Ha a mellékelt képre kattintotok, eljuthattok a Jinro sodju cég honlapjára, és különösen a "Fresh" soju reklámja alapján is megerősödik ez a vélemény. (Az ADdict rajongóknak kötelező megnézni!) Nálunk is azt tartja a mondás, hogy addig nem lesz igazán senki a haverod, amíg egyszer rendesen be nem rúgtok együtt. Hát, ez itt többszörösen is igaz. Nem is hagyja ki senki a kollégákkal való ivászatot, akkor sem ha ez azzal jár, hogy a családra még kevesebb idő jut.

Az elmúlt fél év után az is nyilvánvaló lett, hogy ha külföldiként akarnál koreaiakkal barátkozni, akkor ez a szabály többszörösen igaz. Az angollal nehezen barátkozó koreaiak számára ráadásul a soju a nyelvi akadályok leküzdésében is segít. Az elmúlt héten két ilyen alkalmat éltem meg, az elsőt KDI tanulókkal (kedden), a másodikat szerdán a taekwando óra után a mesterrel és néhány diákjával.

Az alábbi képen azt láthatjátok, hogyan barátkoztam össze Kriszta MBA hallgató társaival.

Az ivászatba Krisztával hajnali kettőkor csatlakoztunk be, és egészen ötig tartott - addigra elég magasra ugrott a véralkohol szintünk és a barátság hőfoka is ;) Arról nem tudok még beszámolni, hogy a barátság-generáló hatás mennyire hosszútávú, mindenesetre az éjszaka egyik eredménye az lett, hogy Juyong (középen) Kriszta mellett engem is meghívott egy családjával eltöltött hétvégére. Ja, és másnapra sem felejtette el. Útibeszámoló szeptemberben várható!

Szerző: OpenMinded  2009.07.11. 15:47 1 komment

Ma piackutatásba fogtunk. Kolumbiai barátnőmmel, Natáliával úgy döntöttünk, meg kell örökíteni a férfikozmetikai marketing koreai rögvalóságát.

A blogbejegyzéshez mellékelt képek legtöbbje magáért beszél, a címadó POS felirattól kezdve, a plüsscicáig, amelyiknek a farkán ugyanolyan a masni mint a srác csokornyakkendője...


Itt van még a parfüm reklám, amin kislányos fiúk bugyikék színű háttér előtt kínálják a kölnit lányos lányoknak és fiúcskáknak...

De igazán, ez még bele is férne, nem? Koreai barátaim szerint, ugyanis, a lányos fiú külső azért olyan népszerű, mert a lányok ezt szeretik. És az, hogy népszerű, nem kétséges.

Nehezen tudom elképzelni, hogy tinédzser koruk után is azt szeretnék a lányok a fiúban ha úgy nézne ki mint aki megijed ha egeret lát az asztal alatt...

Számomra mindezt egybevéve a mai piackutató körúton az sokkolt legjobban, amikor felfedeztem, hogy a fiúk nem csak kölnit, nem csak hajzselét, nem csak arckrémet, nem csak külön nekik szánt sampont, tusfürdőt, szappant, hajzselét, hajsprayt netalán hajfestéket használnak...

 

...hanem púdert (elfedve vele a gyér borostát, az olajosan csillogó arc-középvonalat) ésszemöldök ceruzát is!

Még az a szerencse, hogy itt a KDI-ban nem kell nap mint nap szembesülnöm az ezeket alkalmazó pasikkal. Főleg, mert harminc fölött ez továbbra is ciki, és mert a huszonéves hallgatók is csak módjával mondhatók metroszexuálisnak. (Arról biztos forrásból van információm, hogy az arcpakolás használata rendszeresen előfordul a fiúk emeletén is...)

Nehezen tudom elképzelni, például, hogy egy srác az érettségi után, a Balcsira utazáskor előveszi a neszeszerét, és a fogkefe, fogkrém, tusfürdő mellé bepakolja a nappali hidratálókrémet, az éjszakai maszk pakolást, a hajzselét,a púdert és a szemöldök ceruzáját.

Sőt, annyira szegényes a fantáziám, hogy azt is nehezen látom magam előtt, hogy hétköznap egy órával korábban kelne fel, hogy legyen ideje a sminket felrakni, a séróját belőni...

"A metroszexuális szexi" - mondja a felirat. Hát, biztos bennem van a hiba, de szerintem azért ANNYIRA nem szexi...


 

Szerző: OpenMinded  2009.07.11. 15:02 2 komment

Amióta Koreában vagyok, állandóan az az érzésem, hogy itt sokkal szelídebbek az állatok. Már a kollégium környéki erdőben is azt vettem észre, hogy a madarak jobban tolerálják az emberek közelségét mint Magyarországon, később rebbennek fel ha ember közeleg...

A kampusz hátsó kijáratához vezető út a fák között vezet, és már többször találkoztam mókusokkal, egyszer egy fácánt fedeztem fel az aljnövényzetben. Az itteni állatok szelídségéről mégis Jejun győződhettünk meg.

A mellékelt képen látható fácánt a Halla hegyről lefele vettem észre, kb 100 méterre volt tőlünk... de több madarat is láttunk, amik nem repültek nagyon messze amikor a közelükbe értünk.

A legnagyobb élményt mégis az első őzzel való találkozás jelentette. A kiépített turista ösvény mellett békésen legelészett, és a fejét is alig emelte meg, amikor három-négy méterre megközelítettük.

Több fotót is készítettem, le is videóztam, és addig nézegethettük, amíg meg nem untuk. Később is találkoztunk őzzel, egyikük konkrétan a turista úton sétálgatott, és csak pár méterrel odébb húzódott, amikor zajongva, beszélgetve megjelentünk.

Töprengésem eredménye az lett, hogy valószínűleg azért szelídebbek az állatok, mert nem félnek az embertől: a buddhista szemléletből adódó megközelítés, a minden élőlénynek kijáró tisztelet (és ebből következően a vadászat teljes tilalma) miatt az itt élő állatok nem tekintik "ellenségnek" az embert. És ez, valahol, nagyon-nagyon jó érzés...

Szerző: OpenMinded  2009.07.04. 16:13 1 komment

Hogyan kötöttünk ki egy noraebangban Jejun töltött első esténken? Ennek története van...

Délkor szállt le a gépünk, és Joe bácsinak köszönhetően (aki őshonos jejui, és együtt tanuljuk az MPP-t a KDI Iskolájában) már az első nap jót kirándulhattunk. Nem csak elénk jött a reptérre, de egy kiadós ebéd után estig furikázott velünk a szigeten: elvitt a "Spirited Garden" nevű csodálatos bonsai parkba (ld. mellékelt képet), majd a zöld tea ültetvényre, és végül kirakott minket a sziget déli partján fekvő Seogwipo városkában a szállásunk előtt.

Ekkor elbúcsúztunk, s Joe jótanácsul csak annyit javasolt, hogy ha nem vagyunk nagyon fáradtak, menjünk még le a tengerpartra és sétáljunk el a nem messze lévő vízeséshez. A tengerpartig még el is jutottunk, de a vízesés meglátogatása másnap reggelre maradt... Ugyanis, a tengerparton sétálva azt láttuk, hogy a víz menti nagyobb sziklák egyikén ott ül két férfi és láthatóan piknikeznek. Észrevették az "idegeneket", és integetni kezdtek, hogy menjünk oda hozzájuk. Amikor a whiskys üveget is meglengették, a kérdés eldőlt: tériszony ide vagy oda, kimegyünk hozzájuk.

Két középkorú koreai férfi hívott meg minket, hogy osztozzunk a pikniken velük. Nyers halat és valami szószt ettek, a whisky egész jó volt, úgyhogy a hangulatra nem lehetett panasz. Arra annál inkább, hogy egyikük egy árva szót sem beszélt angolul, a másikuk meg legalább tíz-tízenöt szóból álló készlettel próbálkozott... Vicces helyzet volt, ugyanis társaságunk társalgási nyelve végül a koreai lett, mert a mi gyatra koreai szókincsünk is több volt mint az ő angoljuk :-)

Az események hirtelen fordulatot vettek, amikor elfogyott a whisky, és a pótlás elengedhetetlennek tűnt. Na, akkor menjünk, mondták, mi meg követtük őket. A fent vázolt kommunikációs hiányosságok miatt fogalmunk sem volt, hova invitálnak minket, de mind az öten taxiba vágtuk magunkat (a sofőr tiltakozását semmibe véve), és bementünk a városba. A mi tippünk az volt, hogy akkor most megyünk egy kocsmába vagy étterembe - de tévedtünk.

A két uriember noraebangba (azaz karaoke bárba) invitált minket, ahol bementünk egy szobába. Hamarost előkerült egy újabb üveg whisky meg szodzsu és némi harapnivaló. A koreai dalok igazán jók voltak, de nemigen tudtunk bekapcsolódni. Igazán itt kezdtük kellemetlenül érezni magunkat, ugyanis a vendéglátóink közül a minimális angol szókinccsel rendelkező gyakorlatilag eltűnt, mi meg ott ragadtunk a nótás kedvű enyhén erőszakos barátjával, aki egy újabb adag pia után mindenáron meg akarta tudni a címemet, telefonszámomat és lehetőleg minden mást is. Egy idő múlva már annyira kényelmetlen volt a helyzet, hogy inkább leléptünk.

Ahogy ballagtunk hazafelé, csak egy dolgon rágódtam: mégis mi a fenéhez kezdene a telefonszámommal a szimpatikus uriember, ha egy árva szót nem tud angolul???

Szerző: OpenMinded  2009.07.03. 18:45 Szólj hozzá!

Tegnap reggelre, július másodikán megérkezett az esős évszak Koreába. Juhhééé!!! Itt a zuhhééé... (bocs)

Nekem, speciel nem hiányzott, sőt, éppen jól jött az esős időszak késése a jejui hétvégi kirándulásunk miatt. Már legalább tíz napja hallom a koreaiaiktól, hogy akkor "néhány napon belül" vagy "szombaton" vagy "újholdkor" tuti biztos itt lesz az esős évszak. Az aggodalom nem csupán a mezőgazdaságnak szólt, hanem annak, hogy a globális felmelegedés ide is elért... De végül megérkezett az égi áldás.

Ami a hétköznapjainkat illeti, mostantól szigorúan csak esernyővel és/vagy esőkabáttal felszerelkezve lépünk ki az épületekből. Az első tapasztalatok alapján a napsütéses, enyhe idő kb. három perc alatt tud felhőszakadássá változni.

A ruhatáramat sem árt majd átgondolni: az esőbiztos gumipapucs vagy szandál beszerzése igencsak indokolt lehet, és bár "zsigerből" eszembe jutott a gumicsizma, azt hiszem, ezt inkább most kihagyom a 30 fok körüli melegben... Arra gondoltam, majd jól kisasolom, hogy a koreaiak hogy öltzöködnek a megváltozott időjárási körülmények között, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy kb. minden második férfi világos színű hosszúnadrágban jár, és a nők is ugyanazokat a magassarkú csodacipőket és ruhákat hordják mint eddig. Csak annyi a különbség, hogy legtöbbjük kezében (vagy táskájában) ott van az esernyő.

Ha Rómában jársz, tégy úgy mint a rómaiak, tartja a közmondás. Lehet, hogy elő kéne vennem a fehér hosszú vászonnadrágomat?

Szerző: OpenMinded  2009.07.03. 03:17 4 komment

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Jeju-do (ejtsd Dzsedzsudo) Dél-Korea legszebb turista célállomása. A félszigettől 85 km-re délre fekvő 1850 négyzetkilométer területű szigetet egész évben látogatják a turisták, én mégis azt mondom, hogy június közepén és szeptemberben érdemes idelátogatni, amikor nincs túl meleg, de a tengeri fürdőzés is megoldható. A sziget önálló közigazgatási egység, nagyobb autonómiával rendelkezik mint Dél-Korea többi tartománya. Valamivel több mint félmillió ember lakja és tízszer ennyi turista látogatja meg évente. Nem csupán az ideális mediterrán-trópusi jellegű klíma miatt.

A turista-látványosságok felsorolásával túl sok idő telne el (ízelítőnek a "Sunrise Peak" képe), ezért csak arra merek vállalkozni, hogy "kóstolót" adok abból, amit négy nap alatt láttunk, megéltünk. Az talán nem is nagyon meglepő, hogy a turizmusra és különleges mezőgazdasági termékekre berendezkedett sziget vendégszerető, tiszta és gyakorlatilag kétnyelvű... (Ellentétben, mondjuk, Szöullal, ami ugyan tiszta és elég sok dolog angolul, japánul valamint kínaiul is fel van tüntetve, de vendégszeretőnek jóval kevésbé nevezhető.)

Azt szoktuk mondani: itt mindekire gondoltak, ha érzékeltetni szeretnénk, hogy a turisták mindenféle módon el tudják foglalni magukat, kortól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül. Ez itt teljes mértékben igaz. Van csodás homokos "beach" (pl. U-do) a lustálkodóknak, van 1900 méter magas hegy, többkilométeres kráterrel és vakítóan kék tóval a hegytetőn (Halla-san, a mellékelt képen), vannak vízesések, szelíd őzek és fácánok a természetkedvelőknek, vannak múzeumok a kultúrára szomjazóknak, szex-múzeum és "loveland" a kvázi-kultúrára éhezőknek, vidámpark, miniváros, csúszda és labirintuspark a gyerekeknek és gyerekeseknek, és akkor még nem említettem a "szokásos" koreai buddhista kolostorokat, skanzeneket, kőoltárokat.

Rengeteg fényképet készítettem (a fenti légifotókat nem :-), ezeket a Facebook oldalán nézhetitek meg. Első nap, második nap, harmadik nap, negyedik nap

Ha csak egy hétre is jöttök erre (kedves olvasók!) ;) akkor feltétlenül szánjatok Jejura három-négy napot. Repteréről közvetlen járatok vannak Japánba és Kína több városába is!

 

Szerző: OpenMinded  2009.07.02. 08:32 1 komment

süti beállítások módosítása