Vasárnap ért véget a május 1-10 között megrendezett Hi Seoul! fesztivál. Ennek keretében egész napos nemzetközi barátság-, illetve nemzetközi konyha-fesztivált tartottak vasárnap. A Magyar Nagykövetség - immár hagyományosan - szintén megjelent, és önkéntesként Bencével mi is csatlakoztunk az árusításba.

Néhány nappal előtte e-mailben meginvitáltam a KDI School hallgatóit is, hogy ha éppen arra járnak, látogassák meg a magyar sátrat is. Nagyon-nagy örömömre több mint egy tucat nemzetközi diák meg is tette, úgyhogy megkósolhatták a gulyáslevest vagy a hortobágyi palacsintát (kivéve a muzlimokat, akik a rétes kóstolással beérték). Sokan azt sem tudták, hogy az ő országuk is ott lesz a fesztiválon, nekik külön élmény volt hogy hazai kaját ehettek (csakúgy mint nekünk!).

A fesztivál legeslegnagyobb élménye az volt, hogy álló nap nemzetközi forgatagban lehettem. Oroszok, osztrákok és azerbajdzsániak szomszédságában, kongói, egyiptomi, pakisztáni, venezuelai és még ki tudja hányféle nemzet zsibogott a két utcányi területen. A sátrak sokszínűsége elhalványult amellett, hogy hányféle kinézetű (hányféle arcú, alkatú, népviseletű) ember fordult meg arra. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a sokféleség ilyen üdítő hatású lehet! Hiszen, amióta itt tanulok, nap-mint-nap legalább tíz-tizenöt nemzetiségű diákkal találkozom... Mégis, a vásári hangulatban, ahol nem csak az emberek, hanem a kultúrájuk is velük élt, mintha egy világ-bazárban lettem volna.

A fenti képen (balról jobrra) a pakisztáni és az azeri barátunkkal állunk Azerbajdzsán sátra előtt. Remélem, hogy lesznek még képek, mert akkor töltök még fel!

A nap fénypontja - annak ellenére, hogy a nyolc órás toporgás, mászkálás után hulla fáradt voltam, és a lábamat sem éreztem - az este hatkor kezdődő Bebe koncert volt! Hogy ki Bebe? A Back ][ Black együttes volt frontembere, aki bandájával a szöuliak kedvéért ez alkalommal rock és jazz zenét játszott. A nagyszínpadon a fellépés elég bénára sikeredett (5-f6 között), mert a technikusok képtelenek volták a hangokat rendesen keverni, és ezért a frontember hangját alig lehetett hallani... Utána viszont, a mellékutcában felállított kis színpadon kiderült, hogyan lehet jó hangulatot teremteni! Öt-hatéves gyerekek és egy "enyhén beszívott" hatvanas pasas is a színpad előtt ropta. Külön kérésemre (amiért a banda menedzserének (?) tarozom hálával), egy magyar szám is elhangzott: Zene nélkül mit érek én? Imádtam! (Amúgy nem vagyok egy MP rajongó, de ez most nagyon ült!)

Zene nélkül - tánc nélkül - barátok nélkül - ... minek is?!