Drága Olvasóim!

Utólag is elnézést a hosszú hallgatásért, nem tűntem el, eseménydús napjaim voltak, csak egyszerűen nem volt kedvem írni a blogba. Nem tudom, ez mennyire normális egy igazi bloggernél, de hát én még igazi blogger sem vagyok, szóval ne várjatok sokat...

Amúgy asszem épp most sújtott le rám a honvágy, vagy hogy hívják ezt az érzést... Merthogy, bizony, hiányoztok nekem, kedves Olvasóim. Néhányan éltetek már külföldön hosszabb ideig, tehát tudjátok milyen ez, de azok kedvéért, akik még nem voltak távol néhány hétnél többre, megírnám az ezzel kapcsolatos élményeimet. Lehet, hogy nem lesz olyan izgalmas mint a szobatársam blogja, de nem is szeretném vele felvenni a versenyt, ő született blogger (ugyan eddig nem tudta).

Szóval az egész úgy kezdődött nálam, hogy a családtagok, akikkel együtt élek (éltem) kezdtek hiányozni. Nem volt akit megöleljek, nem volt aki hozzámbújna (főleg bujizós Zsuzsi), és hát egyszerűen nincsenek itt! Ez ugyebár érthető, és kb számítottam is rá. A második fokozat tört ki rajtam pár napja, hogy hiányoznak a barátok, a haverok. És ugyan sok olyan barátom, barátnőm van, akikkel amúgy sem szoktam találkozni, de maga a tudat. Meg hát sms-t sem tudok dobni, a telefonálás is eléggé limitált főleg a költségek meg hát ugye az időeltolódás miatt. 

Ha skype barátom és az e-mail nem lenne, akkor még súlyosabb lenne a helyzet.

Igazából jó híreim vannak: akik nem olvassák szobatársamat, azoknak elujságolom, hogy sikerült elintézni hogy a szembelévő szobába költözzünk, ami kap természetes fényt, és nem kell szikrázó déli napsütésben lámpát gyújtani hogy könyvet olvassunk az ablak mellett. Mindennek lehet örülni ám!

Még egy "spirituális élményről" szerettem volna írni (igazából már vasárnap este). Aznap délután ugyanis elmentünk egy buddhista szentélybe, hogy meditáljunk. másfél óra buszozás kellett hozzá, hogy olyan helyre menjünk, ahol a szerzetesek angolul beszélnek és a tanítás is angolul van. Én most voltam először bármilyen meditáción, jógázni se jógáztam még soha. Ez egy zen meditáció volt, amikor csak csend van, nem mond senki matrákat közben. Ez a szentély azonban kicsit rendhagyó volt, mert a meditáció a szentély legfelső emeletén zajlott, és kettővel alattunk folyamatosan imádkoztak a szerzetesek, ismételgették, énekelték a mantrát.

Nekem úgy tűnt, hogy könnyebb volt úgy meditálni (azaz kikapcsolni a gondolataimat és a belső hagokra figyelni), hogy közben halkan a háttérben szólt a monoton zene. A meditáció két órás volt, 35-40 perc ülés, 10 perc sétálás, utána megint ülés, megint séta, megint ülés. Ezt követően kezdődött a tanítás, illetve beszélgetés arról a tanmeséről, amit hallottunk. A tanmesét egész jól értettem, de utána volt magyarázat, amiről kiderült, hogy nem az angoltudás hiányzott a megértéséhez, hanem a kulturális háttér ismeret. Hogy értsétek: a tanulság az volt, hogy (a sztori ennek átgondolásához teljesen lényegtelen) a történet végén a főszereplő szerzetesnek kétszer meg kellett volna hajolni a másik szerzetes felé, majd egyszer jobbra. Na, hogy ez most mit jelent, azt nem sikerült megérteni, úgyhogy feladtam.

A tanítás után meghívtak minket egy teára és gyümölcsökre. És itt jön a vicces rész. Kiderültek dolgok a következő sorrendben:

1. A szobatársam mellett meditáló kanadai lány szülei 56-os magyarok, és amikor megtudta, hogy mi honnan jöttünk, elkezdte mesélni gyerekkori és fiatalkori magyarországi élményeit (nagyszüleit rendszeresen látogatta amíg néhány éve sajnos nagypapa meghalt), és tényleg honvágya volt. A végén úgy váltunk el tőle, hogy ő most eldöntötte, újra el akar látogatni Magyarországra, újra elmenni a Balatonhoz.

2. A brnoi kopaszra borotvált fejű szerzetes lány, aki fogadott minket és aki a meditációt vezette, mielőtt két éve Koreába költözött volna, Magyarországon építette a buddhista kolostort.

3. Egy koreai is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és elmondta, hogy egy évig élt Budapesten az Oktogon közelében, és hogy nagyon tetszett neki Budapest. Megkérdezte, hogy mi hiányzik legjobban Magyarországról. Mondtuk neki, hogy a kenyér, az igazi, nem levegővel teli ízes kenyér. És rögtön tudta miről van szó! Megígérte hogy utánanéz, hol lehet a magyar kenyérhez hasonló kenyeret kapni Szöulban, és elkérte az e-mail címemet. És lássatok csodát: két napra rá jött az e-mail, hogy hol árulják, milyen telefonszámon lehet megrendelni a kenyér ízű kenyeret!

Talán épp a meditáció miatt tört rám a honvágy egy hónap után... mindenesetre akkor csak egy dolog járt a fejemben: "Milyen kicsi a világ, és Budapest a közepe"