Hogyan kötöttünk ki egy noraebangban Jejun töltött első esténken? Ennek története van...

Délkor szállt le a gépünk, és Joe bácsinak köszönhetően (aki őshonos jejui, és együtt tanuljuk az MPP-t a KDI Iskolájában) már az első nap jót kirándulhattunk. Nem csak elénk jött a reptérre, de egy kiadós ebéd után estig furikázott velünk a szigeten: elvitt a "Spirited Garden" nevű csodálatos bonsai parkba (ld. mellékelt képet), majd a zöld tea ültetvényre, és végül kirakott minket a sziget déli partján fekvő Seogwipo városkában a szállásunk előtt.

Ekkor elbúcsúztunk, s Joe jótanácsul csak annyit javasolt, hogy ha nem vagyunk nagyon fáradtak, menjünk még le a tengerpartra és sétáljunk el a nem messze lévő vízeséshez. A tengerpartig még el is jutottunk, de a vízesés meglátogatása másnap reggelre maradt... Ugyanis, a tengerparton sétálva azt láttuk, hogy a víz menti nagyobb sziklák egyikén ott ül két férfi és láthatóan piknikeznek. Észrevették az "idegeneket", és integetni kezdtek, hogy menjünk oda hozzájuk. Amikor a whiskys üveget is meglengették, a kérdés eldőlt: tériszony ide vagy oda, kimegyünk hozzájuk.

Két középkorú koreai férfi hívott meg minket, hogy osztozzunk a pikniken velük. Nyers halat és valami szószt ettek, a whisky egész jó volt, úgyhogy a hangulatra nem lehetett panasz. Arra annál inkább, hogy egyikük egy árva szót sem beszélt angolul, a másikuk meg legalább tíz-tízenöt szóból álló készlettel próbálkozott... Vicces helyzet volt, ugyanis társaságunk társalgási nyelve végül a koreai lett, mert a mi gyatra koreai szókincsünk is több volt mint az ő angoljuk :-)

Az események hirtelen fordulatot vettek, amikor elfogyott a whisky, és a pótlás elengedhetetlennek tűnt. Na, akkor menjünk, mondták, mi meg követtük őket. A fent vázolt kommunikációs hiányosságok miatt fogalmunk sem volt, hova invitálnak minket, de mind az öten taxiba vágtuk magunkat (a sofőr tiltakozását semmibe véve), és bementünk a városba. A mi tippünk az volt, hogy akkor most megyünk egy kocsmába vagy étterembe - de tévedtünk.

A két uriember noraebangba (azaz karaoke bárba) invitált minket, ahol bementünk egy szobába. Hamarost előkerült egy újabb üveg whisky meg szodzsu és némi harapnivaló. A koreai dalok igazán jók voltak, de nemigen tudtunk bekapcsolódni. Igazán itt kezdtük kellemetlenül érezni magunkat, ugyanis a vendéglátóink közül a minimális angol szókinccsel rendelkező gyakorlatilag eltűnt, mi meg ott ragadtunk a nótás kedvű enyhén erőszakos barátjával, aki egy újabb adag pia után mindenáron meg akarta tudni a címemet, telefonszámomat és lehetőleg minden mást is. Egy idő múlva már annyira kényelmetlen volt a helyzet, hogy inkább leléptünk.

Ahogy ballagtunk hazafelé, csak egy dolgon rágódtam: mégis mi a fenéhez kezdene a telefonszámommal a szimpatikus uriember, ha egy árva szót nem tud angolul???