Ma ünnepelte meg a koreai Külügyminisztériumban nagykövetek és meghívott más vendégek kis csoportja, hogy épp húsz éves a koreai magyar diplomáciai történelem.
A fogadáson körülbelül ötven ember vett részt, a külügyminiszter-helyettes nyitóbeszéde angol nyelven méltatta, hogy a sorsfordító 1989-es évben írták alá a hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételét jelentő dokumentumokat. A köszöntőben elhangzott: a hegyek és a táj is változik évről évre, de a magyar-koreai kapcsolatok sokkal nagyobb mértékben, szemmel láthatóan átalakultak. A fejlődés sarokszámait nem sikerült megjegyeznem, de meggyőzően nagy összegek röpködtek a levegőben. Ha jól tálalják, bármit el tudok hinni ;-)
Magyar részről a nagykövet úr köszöntötte az ünnepség résztvevőit, és bevezető szavai után koreai nyelven folytatta közel húsz percen keresztül. Ugyan én még egy mondatot sem tudtam megérteni, de a hallgatóságot szemlélve azt kell hinnem, hogy jól küldte a nagykövet úr... Amikor poén volt, nevettek, amikor bólogatni kellett, bólogattak. Aztán a beszéd vége felé az egyik koreai megjegyezte, hogy ő még nem hallott olyan nagykövetet, aki ilyen szépen beszélt volna koreaiul. Ezt jó érzés volt hallani, az az igazság.
Aztán volt még egy beszéd, naná, hogy koreaiul, de mit lehet tenni, a teremben jelen lévők 90-95%-a mindent értett. A beszéd után viszont volt viccesebb is: hagyományos koreai hangszereken magyar nótákat játszottak. Egyész másképp hangzott mint az eredeti! (Majd kérek kedvenc szobatársamtól képeket, legalább látni lehessen a zenekart.)
Arról még múlt héten beszéltünk nagykövet úrral, hogy Dél-Korea mennyire méltatlanul nincs benne a magyar köztudatban, és szerintem a külkapcsolatok terén a koreaiak sokkal komolyabban veszik Magyarországot mint partnert. Szóval, lassan összeáll a kép. Nem véletlenül van ez a Global Ambassador Fellowship, nem véletlenül ösztönzi a koreai kormány azt, hogy magyar köztisztviselők itt, Szöulban tanuljanak közpolitikát ázsiai szemszögből. Persze nem hinném, hogy néhány fecske nyarat csinálna a hazai közpolitika viharában (ugye, ez nem volt képzavar?), és azt sem hinném, hogy misszióm lesz hazatérve kizárólag Koreával foglalkozni, de azt már most biztosan állíthatom, hogy ez egy különleges élmény. Ami nem múlik el nyomtalanul.
Ja, és még valami, kedves Olvasóim! Egyszerűen képtelen vagyok felvenni a tempót, amit a szobatársam diktál, és nem tudok rendszeresen beszámolni arról, hogy hol jártunk. Olvassátok Kriszta blogját is! Én valószínűleg műfajt váltok, és maradok a blogom eredeti bevezető szövegénél "a világ Koreából" és inkább arról írok, mit látok, és kevesebbet arról, mit nézek... Mindenkinek szép napot!
