Három hét. Ennyit töltöttem a lányokkal, nagyon hamar elrepült...

Ma délben, egész pontosan egykor búcsúztam el tőlük, integettem a biztonsági ellenőrzési pontnál, aztán felültem a metróra és visszavonatoztam a koliba. Az Airport Express 40 perc alatt vitt a Gimpora, onnan még kellett mennem 25 metrómegállót az ötös vonalon, aztán még ötöt a hatos vonalon. Közben eszembe jutott D. megjegyzése: nahát, itt most nyitották meg a "kilences metrót" otthon meg nemzeti ünnep lesz, ha a négyes végre beindul...

Olvasóim igényeit is kiszolgáltam ma délután: feltöltöttem a pekingi és a jejui képeket a Facebookra. Az alábbi is ott van a Jejun készültek között, a lótuszlevélen összegyűlt esőcsepp:

Őszintén, azért nem volt virágos jókedvem... megint "egyedül" leszek - már amennyire egyedül lehet az ember egy százfős kollégiumban - család nélkül, szalmán. Fura dolog, hiszen most ez a normál állapotom. Hogy a rosszkedvem ne uralkodhasson el nagyon rajtam, tudtam, hogy el kell mennem sportolni, el kell mennem a taekwando edzésre. És jó ötlet volt! A belem majd' kilógott, de megint ott volt az edzőtermi csapat, és mint egy család, örömmel fogadtak újra, és nekem is jobb kedvem lett. Főleg, mivel edzés után beültünk egy korsó sörre (és pár kupica szodzsura) hogy megünnepeljük a legidősebb tanítvány, Jun sikeres 5-danos vizsgáját.

I am back on track... (csak a tanulásra ne kelljen még egy kicsit gondolni)