Itt a tavasz! Hétágra süt a nap, és bár még árnyékban hűvös van, a nap kellemesen felmelegít.
Tegnap egész napos kirándulásra mentünk Sarkával, Péter vezetésével a Bukhasan Nemzeti Parkba. A kollégiumtól kb. háromnegyed órára utaztunk az 1-es metróval. A leszálláskor csak át kellett menni az úton, és onnan a tömeget követni. Eszméletlen infrastruktúra alakult ki a hegy tövében, a kajaárusokon kívül minden megvásárolható ami a túrázáshoz kell: túracipő, túra ruházat, túrabot, stb. A meglepő az, hogy minden ilyen cuccot fele annyiért lehet megvenni mint a városban. Mondtam is, legközelebb "ruha nélkül" jövök kirándulni, és majd itt felöltözöm :-)
A parkba szó szerint özönlött a nép! Az első két-három kilométeren kerülgetni kellett az embereket az ösvényen, kb olyan volt sétálni mint egy bevásárló utcában... azzal a különbséggel, hogy combig érő sziklákra kellett fellépni, közben a korláton húzódzkodni.
Az első célpontunk az Uiam szikla volt, a szintkülönbséget csak megbecsülni tudom: 250 méter 3 km alatt. Utána célba vettük az Obong csúcsot, ami két és fél kilométerre volt tőlünk. Nem emlékszem, másztam-e meg ilyen meredek sziklákat - kötélen húztuk fel magunkat több szakasznál is, és amikor lefele mentünk, a korlátba kapaszkodtunk. Volt olyan rész, ahol két óriási sziklatömb között indultam el, aztán a köztük lévő rés annyira keskeny lett, hogy a jobb és bal oldali sziklára fellépve a tetején folytattam az utat.
Egyenes szakasz gyakorlatilag nem volt a túrán, az összes szintkülönbség legalább ezer méter volt (fel- és lemászást összeadva). Eljutottunk az "Öt Hölgy" sziklacsoporthoz is, ahol kicsit hosszabban megpihentünk, itt ettem meg az első szendvicsemet is. Innen már csak két csúcs volt hátra, a Jubong és a Jaunbong. A Jubongra is sikeresen feljutottunk: hihetelen panoráma terült elénk, és visszatekintve láthattuk a csúcsokat, amiket megjártunk.
A Jubongról lefele indultunk tovább, ahol olyan meredek volt a lejtő, hogy lépcsőket állítottak fel. És itt jött a "hoppá" - a harmadik lépcsőnél egyszercsak belehasított a fájdalom a jobb térdembe. Még mentem két lépcsőt, és rájöttem, hogy nem tudok a jobb lábamra rálépni. Nagy nehezen lejutottam a kb 60 lépcsőn, aztán szerencsére kiderült, hogy felfele menet nem fáj a lábam egyáltalán. Szóval felmentünk a Jaunbongra (visszafordulni már nem lett volna érdemes, mert úgy hosszabb lett volna az út).
Én már nem mertem bevállalni, hogy felmenjek a Dobongsan Csúcsra (mivel le is kellett volna jönni), és egyre inkább rettegni kezdtem, hogy érek le a hegy aljára. Utitársaim nem hagytak magamra, szóval az utolsó 200 méterről lemondtak a kedvemért, és a csúcs tövéből elindultunk lefelé. Az onnan lefelé vezető első kilométer igazán "érdekes" volt a számomra, mert nagyon meredek, sziklás lejtőn igyekeztem úgy haladni, hogy soha ne ugorjak, illetve ne lépjek a testsúlyommal a jobb lábamra. Péter segített, ahol nagyon meredek volt a helyzet, de amikor kezdett "normálisan" lejteni, úgy tűnt egyedül is boldogulok.
Valószínűleg nagyon szerencsétlennek néztem ki, ahogy kinyújtott jobb lábbal bénáztam lefelé, mert megállt mellettem két koreai férfi, hogy segítsen. Egyikük lecsatolta a térdéről a térdszorítót és rámtette, majd kezembe nyomta a túrabotját. Végig mellettem jött a következő egy-másfél órában, mert kb ennyi ideig tartott amíg leszerencsétlenkedtem magam a túra elvileg legpihentetőbb szakaszán... Nagyon rendesek voltak. A jelenleg fel nem töltött képen a pihenő látszik, amit velük töltöttem - még kávéval is megkínáltak!
Az út végére már vacsorameghívást is kaptunk tőlük, de nem fogadtuk el. Itt ugyanis az fizeti a vacsorát, aki meghívja a másikat, és én nagyon hülyén éreztem volna magam, ha ők fizetnek nekünk, pedig nekem kellene hálásnak lennem. (Ha már jobban átvettem volna a koreai mentalitást, valószínűleg én ajánlom fel először, hogy vendégül látom őket...)
Összességében, hihetetlenül jól sikerült a tegnapi nap - csak annyira hulla fáradt voltam a végére (a hegyekben összesen 7 órát töltöttünk és 10-12 km-t tettünk meg), hogy csak most tudtam megírni az élményeinket. A térdem, jelentem, jobban van, bár ma még nem tudok a lépcsőn fickósan leszaladni...
