- Szia, téged hogy hívnak? - kérdezi egy kisfiú a játszótéren, ahol megint tornázni voltam.

Jól esik, hogy kisgyerekeket látok vidám szaladgálni a langyos napsütésben. Nevetgélnek, kergetőznek. Angolul csak a legkisebb fiú beszél, ő a többiek szócsöve. A lányok meg csak kuncognak, pusmognak.

- És hány éves vagy? - kérdezi, ez a második kérdése. Khm. Tudom, hogy Koreában az életkort megkérdezni nem udvariatlanság, hiszen itt négyféle módon lehet valakit megszólítani a "rangja" alapján - s mivel nem akarnak illetlenek lenni, tudniuk kell az életkorodat. Valószínűleg, ha én is 25-30 éves lennék mint a legtöbb diáktársam, nem is akadtam volna fel ezen a kérdésen... Na, mindegy, túltettem magam a dolgon és megmondtam, hány éves voltam (tavalyelőtt) :-)

A játszótéren volt egy másik kisfiú is, aki már korábban mellémszegődött. Ha továbbmentem egy másik géphez, ő is jött velem. Beszélt hozzám, kérdezgetett - kizárólag koreaiul - én meg mindig kedvesen visszamosolyogtam rá, és közöltem, hogy nem értem - angolul. Jól elvoltunk, de egy idő után már zavart, hogy ő ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekem, és látszólag nem fogja fel, hogy TÉNYLEG nem értem amit mond. Szerencsére egy idősebb úr a segítségemre sietett azzal, hogy bekapcsolódott a beszélgetésbe, és először is elmondta a kisfiúnak, hogy én nem értem őt. Szó-szót követett, beszélgettek, persze nem tudom miről, majd felém fordult az uriember:

- Ez az Ön fia?- Hát nem, persze hogy nem, mondtam, és hozzágondoltam, hogy akkor talán tudnék vele valamilyen módon beszélgetni... Nem tudom, bizonyára a kisfiú hazudozott, vagy beszélt összevissza... Nemsokára kiözönlött a nép a játszótérre, úgyhogy elegem lett a tornázásból. Elköszöntem az úrtól és a kisfiútól. Búcsúzóul csak egy kérdést kaptam az uriembertől: - Elnézést, de Ön hány éves?

Amikor megmondtam a koromat, csak bólogatott (szerintem elismerően), és ennyit mondott: - Az jó....