- Szia, téged hogy hívnak? - kérdezi egy kisfiú a játszótéren, ahol megint tornázni voltam.

Jól esik, hogy kisgyerekeket látok vidám szaladgálni a langyos napsütésben. Nevetgélnek, kergetőznek. Angolul csak a legkisebb fiú beszél, ő a többiek szócsöve. A lányok meg csak kuncognak, pusmognak.

- És hány éves vagy? - kérdezi, ez a második kérdése. Khm. Tudom, hogy Koreában az életkort megkérdezni nem udvariatlanság, hiszen itt négyféle módon lehet valakit megszólítani a "rangja" alapján - s mivel nem akarnak illetlenek lenni, tudniuk kell az életkorodat. Valószínűleg, ha én is 25-30 éves lennék mint a legtöbb diáktársam, nem is akadtam volna fel ezen a kérdésen... Na, mindegy, túltettem magam a dolgon és megmondtam, hány éves voltam (tavalyelőtt) :-)

A játszótéren volt egy másik kisfiú is, aki már korábban mellémszegődött. Ha továbbmentem egy másik géphez, ő is jött velem. Beszélt hozzám, kérdezgetett - kizárólag koreaiul - én meg mindig kedvesen visszamosolyogtam rá, és közöltem, hogy nem értem - angolul. Jól elvoltunk, de egy idő után már zavart, hogy ő ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekem, és látszólag nem fogja fel, hogy TÉNYLEG nem értem amit mond. Szerencsére egy idősebb úr a segítségemre sietett azzal, hogy bekapcsolódott a beszélgetésbe, és először is elmondta a kisfiúnak, hogy én nem értem őt. Szó-szót követett, beszélgettek, persze nem tudom miről, majd felém fordult az uriember:

- Ez az Ön fia?- Hát nem, persze hogy nem, mondtam, és hozzágondoltam, hogy akkor talán tudnék vele valamilyen módon beszélgetni... Nem tudom, bizonyára a kisfiú hazudozott, vagy beszélt összevissza... Nemsokára kiözönlött a nép a játszótérre, úgyhogy elegem lett a tornázásból. Elköszöntem az úrtól és a kisfiútól. Búcsúzóul csak egy kérdést kaptam az uriembertől: - Elnézést, de Ön hány éves?

Amikor megmondtam a koromat, csak bólogatott (szerintem elismerően), és ennyit mondott: - Az jó....

Most jelent meg a Civil Szemle különkiadása, a Civil Jelentés 2007-2008. Az egyik fejezetet, a civil szervezetek közmegítéléséről én írtam. Tudom, hogy nincs időtök az egészet elolvasni, ezért csak röviden a lényeg...

"A kép, amely az újságcikkek és weboldalak alapján kirajzolódik a magyar civil szektorról, több mint ellentmondásos. Volt néhány komolyabb ügy, pl. a látszólag soha-véget- nem-érő botrány a Zuschlag körüli szervezetekről, amelynek a tárgyalása a civil szervezetek közbeiktatásával megszerzett állami pénzekről még mindig tart; vagy a botrány az alapítvány körül, amelyik a civil szervezetet használta fel az élelmiszer import tevékenység leplezésére, hogy a vámot és adókat kikerülje. 

Emellett, a sajtó nagyrészt a környezetvédő és emberi jogi szervezetek tevékenységéről – népmesei hasonlattal élve – a bátor, tisztaszívű harcos és a hatalmas, erős, sárkány küzdelméről számolt be, amelynek soha nem egyértelmű a kimenete. Ebből a szempontból, az olvasó könnyen tud azonosulni a szervezetek erőfeszítéseivel.

A civil szervezetek legnagyobb kihívása ugyanakkor az, hogy általában egyik vagy másik politikai párt tagozatának tekintik őket. A másik nagy kihívás, hogy egy új fogalom, az „álcivil” jelent meg az olyan civil szervezetekre, amelyeket elsődlegesen gazdasági vagy párpolitikai érdekek vezérelnek. A szervezeteket övező növekvő bizalmatlanság aláássa a civil szervezetek által képviselt értékeket.

Az esélyt egyrészt a civil szervezetek kommunikációjának fejlesztése és az jelenti, ha a szervezetek elkötelezettek mind a közvélemény, mind a döntéshozók a part-független szakpolitikai üzenetek közvetítése mellett."

A Civil Jelentés 2007-2008 teljes anyaga letölthető innen.

Ja, és hogy ez miért aktuális? Az ÉS nemrég újabb botrányról számolt be, és még nincs vége...

Bocs, ha bárkit untatni fogok, de a tegnap esti alkotásomat szeretném megosztani veled, kedves Olvasó. A hírportálok oldalait böngésztem, és lenyűgözött, hogy milyen költői a zsurnaliszták, szerkesztők lelke... Íme, csokorba szedtem őket, talán még élvezetesebb mint a híreket magukat olvasni.

ITT A TAVASZ

Gyenge a forint, mint a reggeli harmat,
Fejünk felett lebeg a BKV sztrájk,
Újra felvirrad a dízelautók napja.

Csak két legény volt talpon a vidéken -
Háromezren jelentkeztek állatkerti munkásnak,
Piszkosul elbántak a fejlődő országokkal.

Varázslókkal a válság ellen?
Jósolni sem tud Buffett:
A firkálás javítja a memóriát.

A Raffiessen is megsegíti ukrán leányát,
Michael Jacksont egy időre összerakták...

Éhen halt az orosz fényevő, a felesége 20 kiló
 

Az illusztrációul szolgáló kép a KDI School kampusz területén található Leehyun Seoul Gallery március elsején nyílt egyik kiállítás darabja. Cím: 23rd Street, alkotója: Lee Ye Leen

Itt a tavasz! Hétágra süt a nap, és bár még árnyékban hűvös van, a nap kellemesen felmelegít.

Tegnap egész napos kirándulásra mentünk Sarkával, Péter vezetésével a Bukhasan Nemzeti Parkba. A kollégiumtól kb. háromnegyed órára utaztunk az 1-es metróval. A leszálláskor csak át kellett menni az úton, és onnan a tömeget követni. Eszméletlen infrastruktúra alakult ki a hegy tövében, a kajaárusokon kívül minden megvásárolható ami a túrázáshoz kell: túracipő, túra ruházat, túrabot, stb. A meglepő az, hogy minden ilyen cuccot fele annyiért lehet megvenni mint a városban. Mondtam is, legközelebb "ruha nélkül" jövök kirándulni, és majd itt felöltözöm :-)

A parkba szó szerint özönlött a nép! Az első két-három kilométeren kerülgetni kellett az embereket az ösvényen, kb olyan volt sétálni mint egy bevásárló utcában... azzal a különbséggel, hogy combig érő sziklákra kellett fellépni, közben a korláton húzódzkodni.

Az első célpontunk az Uiam szikla volt, a szintkülönbséget csak megbecsülni tudom: 250 méter 3 km alatt. Utána célba vettük az Obong csúcsot, ami két és fél kilométerre volt tőlünk. Nem emlékszem, másztam-e meg ilyen meredek sziklákat - kötélen húztuk fel magunkat több szakasznál is, és amikor lefele mentünk, a korlátba kapaszkodtunk. Volt olyan rész, ahol két óriási sziklatömb között indultam el, aztán a köztük lévő rés annyira keskeny lett, hogy a jobb és bal oldali sziklára fellépve a tetején folytattam az utat.

Egyenes szakasz gyakorlatilag nem volt a túrán, az összes szintkülönbség legalább ezer méter volt (fel- és lemászást összeadva). Eljutottunk az "Öt Hölgy" sziklacsoporthoz is, ahol kicsit hosszabban megpihentünk, itt ettem meg az első szendvicsemet is. Innen már csak két csúcs volt hátra, a Jubong és a Jaunbong. A Jubongra is sikeresen feljutottunk: hihetelen panoráma terült elénk, és visszatekintve láthattuk a csúcsokat, amiket megjártunk.

A Jubongról lefele indultunk tovább, ahol olyan meredek volt a lejtő, hogy lépcsőket állítottak fel. És itt jött a "hoppá" - a harmadik lépcsőnél egyszercsak belehasított a fájdalom a jobb térdembe. Még mentem két lépcsőt, és rájöttem, hogy nem tudok a jobb lábamra rálépni. Nagy nehezen lejutottam a kb 60 lépcsőn, aztán szerencsére kiderült, hogy felfele menet nem fáj a lábam egyáltalán. Szóval felmentünk a Jaunbongra (visszafordulni már nem lett volna érdemes, mert úgy hosszabb lett volna az út).

Én már nem mertem bevállalni, hogy felmenjek a Dobongsan Csúcsra (mivel le is kellett volna jönni), és egyre inkább rettegni kezdtem, hogy érek le a hegy aljára. Utitársaim nem hagytak magamra, szóval az utolsó 200 méterről lemondtak a kedvemért, és a csúcs tövéből elindultunk lefelé. Az onnan lefelé vezető első kilométer igazán "érdekes" volt a számomra, mert nagyon meredek, sziklás lejtőn igyekeztem úgy haladni, hogy soha ne ugorjak, illetve ne lépjek a testsúlyommal a jobb lábamra. Péter segített, ahol nagyon meredek volt a helyzet, de amikor kezdett "normálisan" lejteni, úgy tűnt egyedül is boldogulok.

Valószínűleg nagyon szerencsétlennek néztem ki, ahogy kinyújtott jobb lábbal bénáztam lefelé, mert megállt mellettem két koreai férfi, hogy segítsen. Egyikük lecsatolta a térdéről a térdszorítót és rámtette, majd kezembe nyomta a túrabotját. Végig mellettem jött a következő egy-másfél órában, mert kb ennyi ideig tartott amíg leszerencsétlenkedtem magam a túra elvileg legpihentetőbb szakaszán... Nagyon rendesek voltak. A jelenleg fel nem töltött képen a pihenő látszik, amit velük töltöttem - még kávéval is megkínáltak!

Az út végére már vacsorameghívást is kaptunk tőlük, de nem fogadtuk el. Itt ugyanis az fizeti a vacsorát, aki meghívja a másikat, és én nagyon hülyén éreztem volna magam, ha ők fizetnek nekünk, pedig nekem kellene hálásnak lennem. (Ha már jobban átvettem volna a koreai mentalitást, valószínűleg én ajánlom fel először, hogy vendégül látom őket...)

Összességében, hihetetlenül jól sikerült a tegnapi nap - csak annyira hulla fáradt voltam a végére (a hegyekben összesen 7 órát töltöttünk és 10-12 km-t tettünk meg), hogy csak most tudtam megírni az élményeinket. A térdem, jelentem, jobban van, bár ma még nem tudok a lépcsőn fickósan leszaladni...

Kedves Olvasóim!

Köszönöm mindenkinek, aki megküldte tippjeit a fénykard poszt kérdésére. Kreatívak voltatok (judy.hu és 100%woman), viccesek (venuswoman) és okosak (söcsabi)!!! Ugyanis a fénykard nem taxikon van, és sajnos mind egyforma, szóval ettől nem könnyebb megtalálni a járgányt, és hát - legeslegnagyobb sajnálatomra - nincs itt sok jedi lovag, ergo nincs neki limuzinja sem... esetleg mindig gyalog jár vagy repül... Mindenesetre a fénykard a parkolási, tolatási segédeszközök közé sorolható. Az itteniek arra használják, hogy jobban fel tudják mérni, hogy hol az autó orra, és könnyebben parkoljanak. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az átlagos testmagasság mekkora, elképzelhető, hogy ők (sem) látnak ki a kormány mögül :-) ahogy nagyobb autókban én is nehezen...

Ígéretemhez híven a megfejtés jutalma nem marad el: a billentyű matricákat söcsabi nyerte. Egy apróságot nem mondtam még: jár hozzá egy koreai nyelvtanfolyam is. Tanár néni adott, 60 éves és 30 kg vaságyastul.

Ne tessenek bombázó koreai csajokra gondolni!!! ;-)

Kedves Olvasóim! Már több napja készülök rá, hogy írjak a parkról, amit felfedeztem az iskola közelében, és ahova (többen tudjátok) már jópárszor elmentem mozogni. De hát hogyan írjak fénykép nélkül?

Ma először eljött velem Kriszta is, délben, és hozta a gépét is. Készültek fotók, ld. mellékelve az egyiket. (Azt néhányan biztos észrevettétek, hogy szobatársam megelőzött, és az ő blogján is ott van a kép, de hát neki nem volt órája a tornázás után rögtön, és mire visszaértem már kész volt a poszt ;-))

Nem szeretem az edzőtermeket, és most már azt is tudom, hogy nem az edzőgépek miatt. Hanem azért, mert nincs levegő, nem fúj a szél, nem süt a nap. Én pedig akkor élvezem a mozgást, amikor a természetet is érzem. Kirándulni bármikor szívesebben megyek mint, mondjuk, aerobik órára (pedig utóbbira jártam több évig).

A képen talán az is látszik, hogy nemsokkal előtte még szemerkélt az eső, tegnap azonban napsütésben mozoghattam. A napfény hihetetlen módon kell nekem! És úgy tűnik, nemsokára eljön az idő, és jut belőle bőven :-)

A mozgás a lelket is felfrissíti. Depresszió? Szevasz! Stressz? Agyő! Ide nekem a világot!!! Ha nem mozogsz rendszeresen, azonnal kezdd el! Én kicsit későn jöttem erre rá - de talán épp az az eset, amire azt mondjuk, jobb későn mint még később?!

Ne ijedjetek meg, nem rólam van szó! :-D

A koreai szokások szerint, itt 30 éves korig férjhez kell menni, meg kell nősülni. Legalábbis ezt mondja és ezt érzi a kollégiumban lakó koreaiak többsége (pl. a képen látható, szerintünk legjobb képű házon belül lakó srác is). Péntek este szodzsu ivás közben eredt meg az egyik kedves srác nyelve, és bővebben is kifejtette, miért.

"Te is nősülni készülsz?" - kérdeztük a huszonkilenc éves sráctól a harmadik kupica szodzsu után. "Igen." - válaszolt, és itt már abbahagyta volna, de mi nem engedtük. "És miért gondolod úgy, hogy meg kellene nősülni? Hova sietsz?" Ekkor komolyan töprengeni kezdett. Összeráncolta a homlokát, égnek emelte a szemét, és így válaszolt: "Az egész tavaly év végén kezdődött, november közepén... nem, november végén. Egyik este otthon ültem, és a mobilomon néztem, melyik barátomat hívhatnám fel. És egyszercsak rájöttem, hogy alig van valaki akit felhívhatnék, mert 80%-uk már nős. És hát a szüleim is kérdezgetnek már..."

És van valaki aki tetszik? Azt hiszem ez volt a következő kérdés, de már "homályosan" emlékszem... Milyen a zsánere, hogy néz ki álmai nője, azt nem tudta. Csak azt, hogy nősülni kell, mert itt az idő. Hát, hajrá, hajadon olvasóim, ha férjet kerestek, itt van egy korosztálynyi fiatalember, aki arra vár hogy elvehessen titeket. Történetem hőse, Ün, (nem Ön, hanem Ün, nem gépeltem el!!!) csak annyit mondott, hogy egy dolgot tud a barátnője, illetve leendő neje kapcsán: szeretné, ha közös lenne a céljuk - vagy ahogy ő fogalmazott "We should share a vision." Kriszta szerint ez nagyon megható, engem azonban megmosolyogtatott. Ün még nem volt szerelmes, ez tuti!

A tervszerű élet a koreaiak mindennapjait is áthatja. Minden órájuk, minden napjuk be van osztva, tudják előre 10-20 évre, hogy hol és miként akarnak dolgozni (napi 10 órát, ahogy arról már olvastatok). Tudják, mikor nősüljenek, hogy hány, és milyen gyereket akarnak (persze hogy fiút!), és biztos tudják 20 évre előre a szabadságos tervüket is (tudjuk, azt se nehéz).

Ennyire tervszerűen én sose tudnék élni!

A kollégium élet sokaknak egyáltalán nem újdonság. Nekem viszont (vén fejjel!) új, de nem rémisztő élmény. Persze, siránkozhatnék azon, hogy nincs magánéletem (van), vagy panaszkodhatnék, hogy mindig zaj van (nincs mindig), és még felróhatnám azt is, hogy minden csupa mocsok (nem minden).

Számomra ez egy különleges közösségi élmény: időutazás az osztálykirándulások korába, világkörüli út, kulturális megmerítkezés - nem csak Koreában. Rengeteg új embert ismertem meg, és többségüket megkedveltem. Azt hiszem, én már csak ilyen maradok: szívembe zárok mindenkit, és egész életemben velem utaznak majd, ugyanúgy ahogy velem utazott ide minden jó ismerősöm, barátom, régi osztálytársam és volt kollégám.

A koli-élet minden nap újabb élményt adott eddig. Ott van például a kambodzsai lány, akiről kiderült, hogy fél egyedül a zuhanyzóban. Itt van a negyven éves bangladesi pasi, aki hazájában az anti-korrupciós kormányzati bizottság elnöke, és ma este kézzel ette a vacsoráját (ami távolról leginkább currys rizsre emlékeztetett). Velünk van egy koreai tengerész tiszt is (az egyik legjobb képű srác), aki kijelentette, hogy ő még idén megnősül, és amikor kérdeztük, hogy mégis ezt hogy képzeli, elmondta a szempontjait - ami között nem szerepelt a "szeretet" vagy a "szerelem" szó... És még sorolhatnám.

A legnagyobb élményt mégis az jelenti, hogy kialakult egy közösség, a maga kis klikkjeivel, önazonosságával, dinamikájával. Pletykákkal, szerelmekkel, vágyódással és taszítással. Egymásra vagyunk utalva sok szempontból, és szép lassan kezd kialakulni a "csapat", egyre erősebb az összetartás.

Aki a címből kitalálta, hogy ez a poszt a koreai autókról szól, annak külön jutalom jár!

Merthát mi is ez a bütyök? Biztos van neki tisztességes koreai neve, magyar hivatalos elnevezése is lehetne (távtartó?), de őszintén szólva nem érdekel, hogy hívják... Az érdekelne inkább, hogy hogy lehet az, hogy emberek tömegei képesek az autójuk esztétikai megjelenését tönkre vágni praktikussági szempontok miatt?

A bütyök, kérem szépen, nem más mint a szedán autó ajtajára ráragasztott - mondhatni rábuherált - polifoam téglatest alkotás. Rémes!!! Szerintem be kellene tiltani.

Ha közelebbről is vetünk egy pillantást a bütyökre, a buhera-mester védjegyeit magán viselő alkotást csodálhatunk meg. A remekbe szabott téglatest aprólékos munkával, no meg pillanatragasztóval összeillesztett kis polifoam szerű téglalapokból áll össze remekművé.

Ha igazán közelről, és nagyon alaposan vizsgáljuk meg ezt a remekbe szabott példányt a mellékelt képen, akkor szemet szúr, hogy az első, felületes megfigyeléssel ellentétben a polifoam kocka téglalapokra történt szeleteléssel készült. A kézműves jelleget jól igazolja, hogy a szeletek még véletlenül sem egyforma vastagságúak. Jól látható az is, hogy a mester a téglatestet finom, ámde határozott mozdulatokkal bontotta kisebb egységekre úgy, hogy azokat nem választotta le. Így a téglatest egyik oldala egybefüggő maradt, és így a praktikusság győzelmét hirdeti. Hiszen, a szedán oldalára ebben a formában igencsak gyakorlatias módon felragasztható.

Kérem, kedves olvasók, ne legyetek türelmetlenek, máris rátérek a fénykard kérdésére. De hogy az olvasó-író interakciót ösztönözzem, most csak egy fényképet közölnék a fénykardról, és várom az olvasóim véleményét, hogy vajon milyen céllal díszítik fel gépjárművüket a koreai vezetők. A választ szeretném megkönnyíteni azzal, hogy elárulom a tényt: a bütyök előfordulása az autók kb. 30%-át, a fénykard az autók csupán 5%-át jellemzi.

Sikeres fejtörést kívánok! A helyes választ beküldők praktikus koreai abc-s számítógép billentyű matricát nyerhetnek! Sorsolás ügyvéd jelenlétében a koliszobában lesz.

Beindult a verkli, elkezdődtek az órák! Összesen négy tárgyat vettem fel, mert ahogy mondták, az első szemeszter nagyon "demanding" lesz - magyarul ki fog lógni a belünk. Úgyhogy a kötelező tárgyak (Mennyiségi analízis, Mikroökonómia, Koreai nyelv) mellett csak egyet vettem fel, a Policy Analysis-t (szakpolitikai elemzés elmélet és gyakorlat).

A koreai nyelv kötelező, de én nagyon örültem neki, hogy felvehettem, mert tényleg hiányzott a napi nyelvtudás. Sajnos a tanár néni nagyon NÉNI, és a régi nyelvtanítási módszertan elkötelezett híve - mi ezt az egyetemen nyelvtan-fordítás módszertannak neveztük. Ennek a lényege, hogy rengeteg elméletet tanulsz, és ha az alap szókincset és az összes nyelvtani szabályt a fejedbe verték, akkor a fordítás segítségével mélyítheted a tudásodat. Na idáig még nem jutottunk, de a fonetikai szabályokat már oda-vissza tudnunk kellene :-p Végülis ez annyira nem is vészes, hiszen csak akkor nem használnám a koreai nyelvet ha ki se tenném a lábamat a koli szobából (amiről meg jól tudjuk, hogy annyira azért nem komfortos hogy ott dekkoljak).

Az analízis tárgyat ugyanaz a pasas tanítja, aki az elő-szemeszterben a mikroökonómia alapjait adta le. A pasi tök jól tud angolul (ez sajna nem mindig evidencia), viszonylag jó a stílusa, de nem mindig készül fel rendesen az órára. Azért szeretjük... csak annyi volt a gondunk néhányunknak, hogy három órát adott le, és kb semmi új nem volt benne a januári anyaghoz képest, és ezért megkértük, hogy haladhatna gyorsabban. Erre kiderült, hogy mások épp azt kérték tőle, hogy vegye át újra alaposan a januári anyagot... Erre nem lehetett mit mondani.

A nagyobb tragédia a mikroökonómia tanárnál van. Tud ő is angolul, ez rendben, de csak elmélkedik egész órán, néha elkaladozik "Alaszkáig" majd visszajön, hogy jaj, ott hideg van :-) és akkor tálalja a mikroökonómia alap axiómáit mint a világ nagy igazságait. Merthogy a világ tengelye a közgazdaságtan. És hogy mindenki csak a saját érdekei által motivált (1. axióma), és aki mást állít az kb. hazudik. Egyszerűen a pasas (egyelőre úgy tűnik) Adam Smith óta nem olvas könyveket. Nagyon bosszantó volt az arroganciája és a tudálékossága. Persze volt, akinek tetszett. Az önző dögök!!!! :-D

Végére maradt a Policy Analysis tanár. Hát rá mondanám, hogy "fény az éjszakában", mivel kritikus gondolkodó, és kritikus gondolkodásra tanít, amúgy szerintem nagyon sokat fog követelni. De neki mindent! Ha ő nem lenne, elkeserednék a tanulmányaim értelme(tlen)sége miatt... Már alig várom, hogy elkezdjünk keményebben dolgozni.

Most megyek aludni, itt éjjel n1, reggel f9-kor koreai, és lehet hogy dolgozatot írunk???

Hát, kedves olvasóim, valahogy sejtettem, hogy ez egy népszerű poszt lesz, pedig kevésbé jól megírt mint a WC-s sztori (szerintem). Biztos az volt a baj, hogy nem mentem bele a részletekbe, mert nem akartam sztereotípiákkal tovább dúsítani az anyagot, de ha a "nép" ezt kéri ;-) akkor megadom magam...

Szép sorban válaszolok a felmerült kérdésekre, észrevételekre, és talán még néhány adalékkal is szolgálhatok nektek. Először is, az idősebb korosztály iránt érdeklődőknek elmondanám, hogy igen, az asszonyok, öregasszonyok is karban tartják magukat, csak az észrevétlen smink helyett vakolat fedi orcájukat. De igazi hölgyek! Bundában, a cipővel harmonizáló kis táskával, stb. És ők is vékonykák, mondhatni véznák: olyan "tésasszony" jellegű idős nőt, sem bármilyen korú rubensi alkatút nemigen látni. Kedves urak, a hölgyek döntően A, esteleg B kosaras abroncsot hordanak, de C-ssel nem lehet találkozni :-(

A férfiak kapcsán felmerült, hogy vajon milyen magasak. Hát elismerem, nálam alacsonyabbal nehéz lett volna találkozni, ezért nem gondoltam ilyen jellegű distinkciókat is tenni. :-) Az átlagos koreai férfi testmagasság empirikus, nem reprezentatív mintavételem (értsd: az MPP hallgatókból álló teremre vetett pillantásom) alapján alacsonyabb mint a hazai. Számszerűsíteni csak visszafogottan mernék, de kb. 8 cm-rel lehetnek alacsonyabbak. Kedves 100% woman olvasóm, azzal nehezen tudnálak vigasztalni, hogy a fiatalok között már sok a magasabb, hiszen itt az ötvenes-hatvanas évekig mindenki nyomorgott. A gazdasági fejlődés a hetvenes években lódult meg, és talán a nyolcvanas években éltek már annyira jól az emberek, hogy az akkoriban született gyermekek kezdtek jobban fejlődni, és magasabbra nőttek a szüleiknél. Ez tehát a mostani harmincas korosztályt és a náluk fiatalabbakat jelenti.

Az iskolában tanuló európaiakról inkább nem írnék, mert bármennyire is általánosságokban fogalmazok, hamar le fogok bukni: a KDI-n tanuló 10 európai közül ugyanis összesen öt fiú van, három ebből magyar... (Persze nem tudom, olvassák-e a blogomat, de könnyen lebukhatok) ;-) Persze ezen a kampuszon laknak KAIST diákok is, akiket személyesen nem ismerek még... Ha őket is beleveszem az "európai felhozatalba", akkor azt állapítom meg, hogy a jó pasi - nem érdekes pasi arány legalább háromszoros. De az is lehet, hogy az én ízlésem maradi, és ezért jön be az európai/észak-amerikai férfi típus...

Képeket majd próbálok szerezni ide is, de talán így is értékelhető lesz amit írtam :-)

Közkívánatra írok nektek a helyi felhozatalról!

A koreai lányok sokkal igényesebben öltözködnek mint a magyarok, ez az alapvetésem. Valószínűleg sokkal több időt és relative több pénzt szánnak az öltözködésre, a legtöbb mindig úgy néz ki mintha skatulyából húzták volna ki. Jó rájuk nézni! A smink általában visszafogott, férfiszem számára szinte láthatatlan. A hajuk, körmük is szépen ápolt, mindig tiszták. Kövér koreai lányt eddig csak talán egyszer láttam a metrón, nem jellemző. Törékeny alkatúak, és ettől légiesen nőiesek. Mit ragozzam, szépek. Nekem egyedül az arcuk nem tetszik néha. A rassz jellegek miatt van, hogy az arcukba beolvad az orruk, széles a járomcsontjuk, néha hosszú utat kell bejárni, hogy az egyik szemüktől eljuss a másikig. Ennél mondjuk néha az zavar jobban, ha azt veszem észre, hogy tutira átoperáltatta valaki az orrát, és ezért felbomlik az arc harmóniája.

Az európai srácok eddig még nem panaszkodtak a felhozatalra, és azt gondolom, ez mindent elárul. Mondjuk, azt sem gondolom, hogy nagyon válogatósak lennének ennyi idő után :-) A mellékelt képen a kollégium legszebb koreai csaját láthatjátok, aki után minden európai srác ácsongózik. Nehogy szememre vessétek, hogy felületes vagyok, szóval néhány szóval megemlékeznék a lányok jelleméről is... Bocsássatok meg, hogy ez is sztereotíp megállapítás lesz, Ti tudjátok, hogy nem vagyok ilyen. :-) A koreai hagyományok is magyarázzák, hogy a lányok halkszavúak, és visszafogottak. Ugyanakkor nagyon kedvesek és segítőkészek.

Koreai pasik

Rossz hírem van, csajok, a pasik is csinik. Bár lehet, hogy némelyikőtöknek ez nem rossz hír, engem kifejezetten lelomboz, hogy a pasik olyan "kis helyesek" és nem férfiasak. Hol vannak a jó mediterrán szívtiprók? A gall harcosok? Hát, sehol...

A pasik is ugyanolyan igényesen öltözködnek mint a nők, tiszták (ez eddig jó), de sokkal kevesebb kreativitással. Az öltöny, ing, nyakkendő szentháromsága csak néha lazul szövetnadrág, ing, pulóver konstellációra.

Amúgy, aki nem a férfit keresi egy férfiben hanem a "házbend"-et, annak merem ajánlani az ittenieket. Mindegyik jellemzően nagyon sokat dolgozik, és minden szabadidejét a családnak szenteli - itt még igazi kocsmák sincsenek.

Ha pedig némelyik tinédzser kölyök megpróbálja "kreatívan" az amerikai vagy európai mintát követni, általában elég szánalmas az eredmény. Hogy néz már ki a bőrnaci egy vézna lábon?!

Ma ünnepelte meg a koreai Külügyminisztériumban nagykövetek és meghívott más vendégek kis csoportja, hogy épp húsz éves a koreai magyar diplomáciai történelem.

A fogadáson körülbelül ötven ember vett részt, a külügyminiszter-helyettes nyitóbeszéde angol nyelven méltatta, hogy a sorsfordító 1989-es évben írták alá a hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételét jelentő dokumentumokat. A köszöntőben elhangzott: a hegyek és a táj is változik évről évre, de a magyar-koreai kapcsolatok sokkal nagyobb mértékben, szemmel láthatóan átalakultak. A fejlődés sarokszámait nem sikerült megjegyeznem, de meggyőzően nagy összegek röpködtek a levegőben. Ha jól tálalják, bármit el tudok hinni ;-)

Magyar részről a nagykövet úr köszöntötte az ünnepség résztvevőit, és bevezető szavai után koreai nyelven folytatta közel húsz percen keresztül. Ugyan én még egy mondatot sem tudtam megérteni, de a hallgatóságot szemlélve azt kell hinnem, hogy jól küldte a nagykövet úr... Amikor poén volt, nevettek, amikor bólogatni kellett, bólogattak. Aztán a beszéd vége felé az egyik koreai megjegyezte, hogy ő még nem hallott olyan nagykövetet, aki ilyen szépen beszélt volna koreaiul. Ezt jó érzés volt hallani, az az igazság.

Aztán volt még egy beszéd, naná, hogy koreaiul, de mit lehet tenni, a teremben jelen lévők 90-95%-a mindent értett. A beszéd után viszont volt viccesebb is: hagyományos koreai hangszereken magyar nótákat játszottak. Egyész másképp hangzott mint az eredeti! (Majd kérek kedvenc szobatársamtól képeket, legalább látni lehessen a zenekart.)

Arról még múlt héten beszéltünk nagykövet úrral, hogy Dél-Korea mennyire méltatlanul nincs benne a magyar köztudatban, és szerintem a külkapcsolatok terén a koreaiak sokkal komolyabban veszik Magyarországot mint partnert. Szóval, lassan összeáll a kép. Nem véletlenül van ez a Global Ambassador Fellowship, nem véletlenül ösztönzi a koreai kormány azt, hogy magyar köztisztviselők itt, Szöulban tanuljanak közpolitikát ázsiai szemszögből. Persze nem hinném, hogy néhány fecske nyarat csinálna a hazai közpolitika viharában (ugye, ez nem volt képzavar?), és azt sem hinném, hogy misszióm lesz hazatérve kizárólag Koreával foglalkozni, de azt már most biztosan állíthatom, hogy ez egy különleges élmény. Ami nem múlik el nyomtalanul.

Ja, és még valami, kedves Olvasóim! Egyszerűen képtelen vagyok felvenni a tempót, amit a szobatársam diktál, és nem tudok rendszeresen beszámolni arról, hogy hol jártunk. Olvassátok Kriszta blogját is! Én valószínűleg műfajt váltok, és maradok a blogom eredeti bevezető szövegénél "a világ Koreából" és inkább arról írok, mit látok, és kevesebbet arról, mit nézek... Mindenkinek szép napot!

Tegnap estére összehoztunk egy karaoke bulit a kollégiumban lakó nemzetközi diákoknak. Jó hangulatban kezdtünk neki. Szerencsére velünk volt egy koreai lány, segített megtanulni a "kütyü" használatát, amivel a dalokat ki tudtuk választani a kódok alapján (kép lejjebb). Nekem pár nappal ezelőtt, szobatársamnak aznap kezdődött egyfajta honvágya, de arra biztos jó volt a közös éneklés, hogy elfeledjünk a lelki gondokat!

A címben szereplő noreabang a karaoke koreai neve. Itt nagyon népszerű. Mi például egy olyan helyen voltunk, ahol ki tudtunk bérelni egy saját termet. Ez mondjuk akkor is jó, ha szégyenlősek is vannak velünk akik nem akarnak "égni" a koreaiak előtt. Egyébként jobb is felkötni a nadrágot, mert a koreaiaknak nagyon jó a hallása, a ritmusérzéke és ... hát igen, a hangjuk is gyönyörű.

A bárban egyébként sokkal több koreai dal volt mint angol nyelvű, de azért utóbbiból is volt kb. ezer! Mindenesetre elhatároztuk, hogy legközelebb olyan helyre megyünk ahol többféle angol (esetleg más nyelvű) dal van, és mondjuk számomra az is szempont lesz, hogy ne csak dalcím hanem énekes szerint is lehessen a dalok között keresni.

Drága Olvasóim!

Utólag is elnézést a hosszú hallgatásért, nem tűntem el, eseménydús napjaim voltak, csak egyszerűen nem volt kedvem írni a blogba. Nem tudom, ez mennyire normális egy igazi bloggernél, de hát én még igazi blogger sem vagyok, szóval ne várjatok sokat...

Amúgy asszem épp most sújtott le rám a honvágy, vagy hogy hívják ezt az érzést... Merthogy, bizony, hiányoztok nekem, kedves Olvasóim. Néhányan éltetek már külföldön hosszabb ideig, tehát tudjátok milyen ez, de azok kedvéért, akik még nem voltak távol néhány hétnél többre, megírnám az ezzel kapcsolatos élményeimet. Lehet, hogy nem lesz olyan izgalmas mint a szobatársam blogja, de nem is szeretném vele felvenni a versenyt, ő született blogger (ugyan eddig nem tudta).

Szóval az egész úgy kezdődött nálam, hogy a családtagok, akikkel együtt élek (éltem) kezdtek hiányozni. Nem volt akit megöleljek, nem volt aki hozzámbújna (főleg bujizós Zsuzsi), és hát egyszerűen nincsenek itt! Ez ugyebár érthető, és kb számítottam is rá. A második fokozat tört ki rajtam pár napja, hogy hiányoznak a barátok, a haverok. És ugyan sok olyan barátom, barátnőm van, akikkel amúgy sem szoktam találkozni, de maga a tudat. Meg hát sms-t sem tudok dobni, a telefonálás is eléggé limitált főleg a költségek meg hát ugye az időeltolódás miatt. 

Ha skype barátom és az e-mail nem lenne, akkor még súlyosabb lenne a helyzet.

Igazából jó híreim vannak: akik nem olvassák szobatársamat, azoknak elujságolom, hogy sikerült elintézni hogy a szembelévő szobába költözzünk, ami kap természetes fényt, és nem kell szikrázó déli napsütésben lámpát gyújtani hogy könyvet olvassunk az ablak mellett. Mindennek lehet örülni ám!

Még egy "spirituális élményről" szerettem volna írni (igazából már vasárnap este). Aznap délután ugyanis elmentünk egy buddhista szentélybe, hogy meditáljunk. másfél óra buszozás kellett hozzá, hogy olyan helyre menjünk, ahol a szerzetesek angolul beszélnek és a tanítás is angolul van. Én most voltam először bármilyen meditáción, jógázni se jógáztam még soha. Ez egy zen meditáció volt, amikor csak csend van, nem mond senki matrákat közben. Ez a szentély azonban kicsit rendhagyó volt, mert a meditáció a szentély legfelső emeletén zajlott, és kettővel alattunk folyamatosan imádkoztak a szerzetesek, ismételgették, énekelték a mantrát.

Nekem úgy tűnt, hogy könnyebb volt úgy meditálni (azaz kikapcsolni a gondolataimat és a belső hagokra figyelni), hogy közben halkan a háttérben szólt a monoton zene. A meditáció két órás volt, 35-40 perc ülés, 10 perc sétálás, utána megint ülés, megint séta, megint ülés. Ezt követően kezdődött a tanítás, illetve beszélgetés arról a tanmeséről, amit hallottunk. A tanmesét egész jól értettem, de utána volt magyarázat, amiről kiderült, hogy nem az angoltudás hiányzott a megértéséhez, hanem a kulturális háttér ismeret. Hogy értsétek: a tanulság az volt, hogy (a sztori ennek átgondolásához teljesen lényegtelen) a történet végén a főszereplő szerzetesnek kétszer meg kellett volna hajolni a másik szerzetes felé, majd egyszer jobbra. Na, hogy ez most mit jelent, azt nem sikerült megérteni, úgyhogy feladtam.

A tanítás után meghívtak minket egy teára és gyümölcsökre. És itt jön a vicces rész. Kiderültek dolgok a következő sorrendben:

1. A szobatársam mellett meditáló kanadai lány szülei 56-os magyarok, és amikor megtudta, hogy mi honnan jöttünk, elkezdte mesélni gyerekkori és fiatalkori magyarországi élményeit (nagyszüleit rendszeresen látogatta amíg néhány éve sajnos nagypapa meghalt), és tényleg honvágya volt. A végén úgy váltunk el tőle, hogy ő most eldöntötte, újra el akar látogatni Magyarországra, újra elmenni a Balatonhoz.

2. A brnoi kopaszra borotvált fejű szerzetes lány, aki fogadott minket és aki a meditációt vezette, mielőtt két éve Koreába költözött volna, Magyarországon építette a buddhista kolostort.

3. Egy koreai is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és elmondta, hogy egy évig élt Budapesten az Oktogon közelében, és hogy nagyon tetszett neki Budapest. Megkérdezte, hogy mi hiányzik legjobban Magyarországról. Mondtuk neki, hogy a kenyér, az igazi, nem levegővel teli ízes kenyér. És rögtön tudta miről van szó! Megígérte hogy utánanéz, hol lehet a magyar kenyérhez hasonló kenyeret kapni Szöulban, és elkérte az e-mail címemet. És lássatok csodát: két napra rá jött az e-mail, hogy hol árulják, milyen telefonszámon lehet megrendelni a kenyér ízű kenyeret!

Talán épp a meditáció miatt tört rám a honvágy egy hónap után... mindenesetre akkor csak egy dolog járt a fejemben: "Milyen kicsi a világ, és Budapest a közepe"

Ma ellátogattunk a Szöul folyó legnagyobb szigetére, ahol a Tőzsde és a város gazdasági központja található, és amelynek egyik sarkában emelkedik a város legmagyasabb épülete.

A 63 emeletes épület tövétől nyugati irányba egy éppen átépítés alatt álló sétány húzódik kb két kilométer hosszan. A családok egy része kihasználta az enyhülő időjárást, és kijött a partra sárkányt eregetni. Nekem legjobban mégis az tetszett, amit a mellékelt képen láthattok: a nyáriasabb időre váró vizibiciklik hosszú sora.

Egyrészt azért tetszett, mert hattyú alakú a legtöbbje, másrészt azért, mert kicsit furcsállottam, hogy egy ilyen széles és nagy sodrású folyónál hogy képzelik egyáltalán a vizibiciklizést? Ezt majd jó időben meglátjuk, viszont a sorba kötött vizi járgányok nagyon jól néztek ki!

A 63 emeletes épület igazából nem is 63, hanem csak 60 emelet magas, és van még három szint a föld alatt. Ja, és még ez sem igaz, ebben a formában, mivel itt Koreában a földszint az első emelet... A lift 12ezer wonért vitt fel a hatvanadikra, és nagyon klassz volt az üvegfalon át látni, ahogy egyre magasabbra mentünk és egyre messzebbre tudtunk ellátni.

Fent volt egy kiállítás is, a képzőművészek az égről, a repülésről készült képeket, szobrokat mutatták be. Voltak repülő emberkék, akik a banánon, voltak, akik a felhőkön lovagoltak, vagy csak lebegtek. Volt olyan kisgyerek szobor, amelyik kék madárként repült. Amit nem igazán értettem, hogy került oda két óriás (egy kék és egy rózsaszín) csiga-biga???

A toronyépület aljában egy akvárium van, illetve több :-) Ide a beugró 15ezer pénz, ami azért jobban megérte mint a litezés, valljuk be. Csomót bóklásztunk a halak és egyéb vizi herkentyűk között, volt fóka-show (amit nem láttunk a tömegtől), de volt óriás polip is, ami elég rémisztőnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy az itteni gyerkőcök miért is nem ijedtek meg: ők a kaját látták az óriás állatban, és biztos ezt mondta Anyu a fülükbe: "Nézd csak, Kim, mekkorára nőtt ez a polip, gondold csak el, mennyi levest tudna ebből Nagyi főzni neked! Nyami!"

Most olvastam, hogy megint elmérgesedett a viszony a két Korea között (a hír magyarul).

Persze nem ijedtem meg, mit nekem, hogy megint hadiállapot van, hiszen megvédenek engem a dél-koreai katonák! Egyébként utánaolvastam, és a Reuters szerint az egész csak az észak-koreai sztálinista állam kétségbeesett próbálkozása, hogy címlapra kerüljön. Szóval tényleg nem aggódom.

Egyébként is, a hír, ami az MTI-n keresztül több magyar hírportálra is felkerült, már egy hetes. A koreai on-line angol nyelvű sajtó sem szentelt nagy figyelmet rá.

Ennek kapcsán viszont elmesélem, hogy hétfőn, újév napján, kirándulni voltunk a Szöul területén fekvő egyik hegyen. Mivel innen fentről jó messzire el lehet látni, itt húzódik a régi városfal is, a hegygerinc gyakorlatilag védett katonai területnek minősül.

A mellékelt képemen a szögesdrót kerítés balról, míg a háttérben a Szöul Torony látszik.

A közel két kilométeres út mentén 500 méterenként állt őrbódé, (kis)katonákkal egyetemben. Néha elsétált mellettünk egy-egy katona, mint megtudtuk, kétóránként végigjárják az útvonalat. Valószínűsítem, hogy nem attól az aggodalomtól vezérelve, hogy egy turista rosszul lett, vagy mondjuk letörtött a füle a nagy hidegben és épp azt keresi.... :-)

Mindenestere kedves katonák voltak, nem zavarta őket, hogy fényképezzük őket és a tájat. Az egyik katona különösen meglepett minket azzal, hogy tökéletes angolsággal boldog új évet kívánt, és mellékesen megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Mikor elmondtuk honnan, akkor kiderült róla is, hogy nem koreai, Kanadából jött ide "katonáskodni".

Megnyugodtunk, mert nem cáfolta meg a tézisünket: a koreaiak tényleg nem tudnak beszélni angolul, vagy ha mégis, akkor azt mi nem értjük. De erről majd máskor írok.

Azt hallottam, hogy több férfi van Koreában mint nő. Ez így annyira nem izgi, de amikor megtudtam, hogy mi az oka, akkor eldöntöttem, hogy utánajárok a dolognak

Először is: nem igaz, hogy több férfi van mint nő, mivel a becsült 2008-as statisztikai adatok szerint az ország 49 millió lakosának szinte pontosan fele férfi, másik fele nő. (Forrás)

Ami viszont tény, hogy a 65 év alatti lakosság esetében a 22,7 millió férfira 21,6 millió nő jut, és az arány a 65 év felettieknél egyenlítődik ki – ebben a korosztályban 1,9 millió férfi és 2,8 millió nő él. Ugyanis, ahogy mindenhol máshol, Koreában is tovább élnek a nők mint a férfiak. S ha már egyszer ez szóba került (mivel szóba hoztam), akkor elárulom, hogy itt azért jóval tovább élnek ám az emberek: a férfiak születésükkor nagy valószínűséggel megérik a 73. születésnapjukat (várható élettartam 73,8 év), míg a nők jó eséllyel megünnepelhetik a 81 évüket is (várható élettartam 80,9 év).

Térjünk azért csak vissza az eredeti kérdésre: miért van több férfi mint nő? A koreaiak magyarázata szerint azért, mert a szülők jobban szeretnék, ha fiúk születne mintha lány. És mivel a természet alapértelmezésben úgy kalkulál, hogy kb. ugyanannyi fogantatás eredményez lányt mint fiút, a koreai családok beavatkoznak a természet rendjébe. Egész egyszerűen fogalmazva, ha a terhességnél kiderül, hogy lányt hoztak össze, akkor irány az abortusz.

Az abortusz a legtöbb civilizált országban (és hát ugye Dél-Korea ilyen) bevett módja a születés-szabályozásnak, a nem kívánt terhesség megszakításának. És ha a kislány nemkívánt, akkor a kislány terhesség megszakítása is benne van a pakliban. Nézzétek csak meg a mellékelt képen a kisfiút, hát nem aranyos? (A képet én készítettem, amúgy, és szerintem nagyon jó lett... de ez most inkább mellékes) Persze a kislányok is aranyosak, de egy patriarchátusban – hogy is fogalmazzak közgazdász fogalmakkal – kevesebbet érnek. Ráadásul, ha egy családban nincs egy fiú sem, “neadjisten” CSAK lányok vannak, akkor rossz szemmel néznek rád.

Az egyik koreai elbeszélése szerint az olyan családban, ahol a harmadik vagy negyedik gyerek is lányra sikeredik, előfordul, hogy fiúnak nevelik. Olyan nevet adnak neki, amit fiúnak is lehet (vagy valami hasonlót), gondoljunk magyarul a Gabi-ra, aztán fiús játékokat vesznek neki, fiús ruhákba öltöztetik, és ő segít Apunak a férfias házimunkákban.

Hát, nem is tudom, lányok, biztos hogy ide akartok jönni???

Bocsánat mindenkitől, hogy az emelkedett újévi hangulatot ilyen "szarságokkal" rontom el, de egyszerűen nem lehet elsétálni a téma mellett! Valószínűleg a koreai kultúra ismertebb része az étkezés, mégis beszélnünk kell az output szokásokról is :-)

Álljon itt előzetesen egy 2007 novemberi hír, amely bejárta a világsajtót, még az RTL-klub "kis-színes-hírek" kategóriájába is sikerült bejutnia. Akkor adták át ugyanis a világ első WC alakú házát, amely Szöul mellett épült fel.

A ház büszke tulajdonosa a most 76 éves Sim Jaek Duck, aki a tiszta toalett élharcosa (vagy mi...), és aki a Koreai Toalett Szövetség alapító tagja. Képes volt egy gyönyörű telken olyan 420nm-es házat építeni, ami WC csészét formáz. Ugyan erről nem szóltak a hírek, de gondolom a központi átrium fedett, hogy ne csöpögjön az arrajárók fejére semmi...

Ami tény azonban, az tény: Sim úrnak hála, vagy sem, de a KDI kollégiumban is olyan WC van, amilyennel még négycsillagos szállodákban sem találkoztam eddig. Alig mertem ráülni az első alkalommal (dehát a szükség nagy úr!), és nem ok nélkül. A szerkentyű érzékeli a vendéget, és rögtön beindul a dezodor kis zümmögés kíséretében. (Na, ekkor majdnem felugrottam.)

A karfa kinézetű műszerfal az alábbi specifikációkkal rendelkezik: "hátsó mosás", "női mosás", "szárítás", "ülésfűtés" - jobb mint a bőrüléses luxusautóké! A teljes komfort érdekében a következő opciók vannak: négy fokozat az ülésfűtéshez, négy fokozat az öblítővíz hőmérsékletéhez, az alvázmosások esetén rögzített vagy előre-hátra mozgó spriccelőfej. (És, bocsika, de Braille írással is ott vannak a koreai feliratok.)

Na, ki akarja kipróbálni???!!!

A Szilveszter a nagy bulik éjszakája, a meg nem tartott fogadalmaké és a pezsgős koccintásoké. Az Újév a másnaposságot és a lencsefőzeléket hozza.

Itt, Koreában, az Újév családi ünnepet jelent, amit a közösen játszott hagyományos játékok, a nagy családi ebéd jelent. Előkerül a szekrényből az ünnepi népviselet (ezen a napon a TV bemondók is hanbok-ba öltöznek öltöny helyett), a szentélyekben és pavilonokban dobok és gongok zengenek, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Az Ökör éve kezdődött ma, és remélem, ez arra is utal, nem hiába tanulunk épp ebben az évben itt (“tanulj tinó...”).

A készülődés kapcsán írtam, hogy pánikszerűen vásároltunk, nehogy két nap alatt éhen pusztuljunk: ma estére kiderült, hogy csak riogattak minket. Ma este isteni finom vacsorát ettünk az egyik közeli étteremben, minden második étkezde üzemelt, és az üzletek 10%-a is nyitva volt.

A jobb oldali képen látható a hanbok női változata. Ezt a képet még két héttel az Újév előtt készítettem az egyik belvárosi aluljáróban: kicsit csodálkoztam is, hogy ennyire népszerű ez a ruha. Azóta persze tudom :-) hogy az Újév miatt került a kirakatokba, sőt a kirakat elé!

Tegnap óriási élményeink voltak az újévi ünnepségek kapcsán. A város közepén található a Namsan park, amely egy miniatűr skanzen. Itt hagyományos koreai újévi játékokat ismerhettünk meg (ezekről szobatársam írt már) Kedvencem a Nolttwigi  Ez látható a mellékelt képen is. Ezt a libikókára emlékeztető játékot főleg a nők játszották, az otthon ismert változathoz képest ad 1. állnak rajta, ad 2. széles deszka, ad 3. rugalmasabb, ezért magasra lehet ugrani róla. Na jó, én max 10 cm magasságig mertem csak ugrani, de meglátjuk, mi lesz itt ha jön a következő újév!

Egy másik kedves játék, főleg fiúknak, a pörgettyű. A képen is látható, hogy a megpörgetett játékot egy kis ostorral kell csapkodni, hogy minél tovább pörögjön. Az nyer, akinek legtovább pörög a játéka. Persze, lehet úgy ügyeskedni, hogy a te pörgettyűd odébblökje a másikét!

A másik kedvenc újévi koreai szokás számomra a szelleműző doboloás lett.Egyszerűen lenyűgöző volt a szabadtéri színpadon tartott fergeteges előadás: a mínusz fokok ellenére (amit a végén hóesés kísért), nem tudtak elráncigálni a színpad mellől.  A youTube-on a korean drums keresőszóra több előadás is beugrik, amit mi láttunk leginkább erre hasonlított.

Ázsiában az újév nem január elsején, hanem január végefelé - februás elején kezdődik, ez a Hold Újév. Idén jövő hétfő-kedden január 26-27-én zajlik a nagy ünneplés, és majd készítünk fényképeket. Egyelőre csak azt látjuk, hogy mindenki tök ideges (kicsit hasonlóan ahhoz mint nálunk Karácsony előtt).

Csütörtök este együtt vacsoráztunk egy nagyobb társasággal, nemzetközi és koreai diákok vegyesen, amikor a mellettem ülő koreai megkérdezte, hogy készülődünk-e már az ünnepre? Hát, izé... valami ilyen szinten válaszoltam, de ő már folytatta: "Én már tegnap elkezdtem főzni az ünnepekre" - nagy szemeket meresztettem rá - " Ugye, tudjátok, hogy minden zárva lesz, a boltok és az éttermek is?! Szóval jó, ha mielőbb vásároltok."

Na, eddig nem voltam ideges, de ezután enyhe pánik tört rám: Mi lesz velünk??? Na jó, ennyire nem paráztam be, de azt eldöntöttem, hogy ha esik ha fúj, szombaton nagybevásárlás lesz. Most jöttünk vissza a boltból, és bizony eddig nem láttunk tömeget, de ma alig lehetett odaférni a zöldséges pulthoz. Alig bírtuk hazacipelni a sok cuccot – vettünk almát, gyümölcsöt, kenyeret, felvágottat, gyorskaját – két hátizsákot és egy óriási szatyrot telepakoltunk, szóval megvan a két személyre számolt négy napi hidegélelem. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy mindösszesen kevesebb mint tízezer forintba került az egész.)

Az ünnepről egyelőre annyit tudunk, hogy nem csak a kaja-vásárlási őrület miatt hasonlít a Karácsonyra, hanem azért is mert ezt nagy családi körben ünneplik: mindenki hazamegy ilyenkor és a családjával tölti az időt – a nagy főzőcskézésből kiindulva valószínűleg nagy zabálás közepette. A menü kötelező eleme a rizs-gombócos leves (tteokguk), aki nem eszik ilyent újévkor, ne számítson sok szerencsére. Van ajándékozás is, a gyerekek ilyenkor szerencsepénzt, cukorkát és gyümölcsöket kapnak.

Egyes helyeken megrendezik a Jishin Balpgi ünnepséget, nagy dobokat gongokat ütnek, szólaltatnak meg, hogy elriasszák az Óév gonosz szellemeit. Az ilyenkor (és más hagyományosan) viselt ruhákról a Life-in-Korea oldalon lehet még olvasni érdekességeket.

Rögtön szólok, hogy nem tudom. Azért jöttem Koreába, hogy a Master of Public Policy kitüntető címmel (és oklevéllel) a zsebemben feszíthessek. A "közpolitikai mesterképzés" fordítás sem sokat mond. Mit csinál egy közpolitikai mester? Vagy egy "Nagymester", pláne?

A képzésünk érdekes módon nem csak azoknak szól, akik a közpolitikában nyakig vannak (pl. közszolgák). Itt a képzésben, konkrétan, részt vesznek a versenyszférából érkezett diákok, többeket közülük a cégük fizetett be. Ami eddig biztosnak látszik, hogy a legkülönbözőbb "policy analysis" készítésére készítenek fel bennünket: pénzügy-politika, ingatlan-politika, közlekedés-politika, munkanélküliség-politika vagy akár egészség-politika is lehet a konkrét téma. Jelenleg az elő-szemeszter zajlik, egy hónap alatt összesen két tárgyat lehetett felvenni, egy módszertanit és egy angolt. Utóbbit én kihagytam, a brüsszeli kiruccanásom miatt ugyanis túl sok óráról lettem volna távol.

Az első szemeszter, a tavaszi, február 9-én kezdődik és május elejéig tart. Ez lesz a módszertani alapozás szemesztere, ahol még több statisztikát, még több analitikát tanulunk. Juh-hééé! És itt kezdjük el a koreai nyelv és kultúra tantárgyat is - na, ez legalább tényleg jól jön - legalábbis év végéig! A rákövetkező nyári szemeszter május végétől egészen augusztus közepéig tart, attól kezdve tudunk majd felvenni olyan tárgyakat, amelyek kinek-kinek szimpatikusak. Engem, speciel, nem hoz lázba az ingatlan-politika, és őszintén szólva a pénzügyek sem... Maradnék a szoft dolgoknál, mint részvétel, érdekegyeztetés, szociál- vagy kulturpolitika. Majd kiderül, melyiket sikerül felvennem.

Többek kérésére, elárulom azt is, hogy keveredtem ide. Röviden: véletlenek összjátéka volt. Hosszabban: már egy ideje játszom a gondolattal, hogy egy ilyen MPP kurzust el kéne végezni. Aztán szembejött velem nyáron egy kiírás, hogy itt van álmaid mester-képzése, aminek annyira megörültem, hogy alig vettem komolyan, hogy TÉNYLEG Koreába kell menni hozzá egy évre. Aztán majdnem visszavontam a jelentkezésemet, majd mégsem, aztán majdnem lecsúsztam a papírok beadásával, majd mégsem, aztán majdnem lebeszéltem az interjún a koreaiakat magamról, de végül mégsem. Így itt vagyok, kicsi kis családom, és minden szerettem otthon... és most ebbe jobb ha nem is megyek bele, mert nagyon belesajdulna a szívem, ha mindenkit fel kellene sorolnom, aki távol van tőlem...

Nem akarom szomorkásra hagyni a végét, úgyhogy még leírom, hogy azért nem vészes a helyet - Hála Néked Skype! - és ha az időeltolódás nem lenne, egész nap beszélgethetnék azokkal, akik a GMT +1:00 zónában vannak, míg én a GMT +9:00 közepén csücsülök. Viva la 21. század!

A gyenge magyar forint mellett azt szoktuk meg, hogy mindig szorozni kell a külföldi valutát, ha forintra kell átszámolnunk, a koreai won esetében azonban meg kell tanulnunk osztani :-)

Mai árfolyam szerint 100 KRW középárfolyamon 15,33 Ft, azaz hat és féllel kell osztani. Na jó, bevallom, hogy ez nagyon rosszul hangzik, ezért inkább a szorzásnál maradok amikor minden ezer won-t 150-nel szorzok meg inkább.

A won gyengeségét figyelembe véve még inkább érdekes, hogy míg a legkisebb pénzérme 10 won (azaz másfél forint), addig a legnagyobb papírpénz a 10 000 KRW, melynek értéke, na mennyi? 1500 Ft. Namármost, valljuk be, ez édeskevés egy bármilyen vásárláshoz is. Ha pénzügy-technikai szempontból nézzük, ez igencsak a készpénzes vásárlások ellen ösztönöz. Nem is nézett még egyik boltos sem rossz szemmel ránk, amikor 6-7ezer wonos tételt (pl. egy gyorsbüfében egy adag kaját) hitelkártyával fizettünk ki.

Az elmúlt négy napban néhány érdekes új eszközzel ismerkedtem meg Koreában.

Az evőpálcika használata eddig misztikusnak tűnt, de úgy látszik, őstehetség lehetek, mert hamar megtanultam vele enni. Az viszont nálam gyakorlottabb pálcika-használóknak, a szomszédban lakó thai lánynak is nehézséget okozott, hogy a koreai étteremben felszolgált acél evőpálcikát könnyeden mozgassa.

Az utcai árusokról korábban már írtam, itt csak arról szólnék, hogy sok helyen az utcán készült finomságot - többek között a tojáslepényes pirítóst is - papír pohárban kínálják. Ez nagyon praktikus, mert a meleg ételt könnyebb megfogni, másrészt a benne lévő töltelék sem folyik szét, nem maszatol össze mindent.

Be kell valljam, hogy ma volt az a nap, hogy elcsábultam, és rendes szöuli külföldihez méltatlan módon beültem a Burger Kingbe. Itt egy kukoricasalátát kértem, amihez egy papírdarabot adtak. Hihetelen kreativitásomnak :-) köszönhetően pillanatok alatt sikerült rájönnöm, hogy egy kanalat kell belőle hajtogatni.

Végül, szintén itteni újdonság számomra, hogy a víz-automaták mellé nem poharat adnak, hanem egy picike papírzacskót, amely belülről impregnált. Valahogy fordítva van mint nálunk: az utcai árusok nálunk papírzacskót adnak, a víz-automata mellé meg poharat teszünk.

Mindig tanul az ember. :-)

Tegnap egy fél napos teljes orvosi ellenőrzésen estem át a nemzetközi program minden tagjával egyetemben. Valószínűleg az itteni egészség-biztosítás megkötése miatt volt rá szükség, bár egy paranoid vélemény szerint csak a titkosszolgálat akart adatokat, DNS-mintát és retina-képet gyűjteni tőlünk.

A vizsgálat része volt a szemnyomás mérés és szemfenék-vizsgálat, hallásvizsgálat, hasi ultrahang, kontraszt-anyagos gyomorvizsgálat, vérvétel és vizelet vizsgálat, stb. Érdekes, hogy sem sztetoszkópos sem EKG ellenőrzést nem csináltak. A várótermekben virágcsokor, miegymás, mosolygós asszisztensek és orvosok. Ez így önmagában is érdekes lehet, de látni kellett volna a laborok felszereltségét!

Egyikünk pár hete volt ultrahang vizsgálaton a magyar egészségügy keretei között, mivel volt már veseköve. Megnyugtatták, hogy nincs semmi baja, nyugodtan utazhat. Itt megtudta, hogy van egy cisztája az egyik veséjén... Szóval nehéz lenne legyinteni ezekre a műszerekre és ezekre az orvosokra.